1. Bevezetés

A metafizikának sok ellenfele akadt már, a görög szkeptikusokkal kezdõdõen a 19. századi empiristákig. Ellenvetéseik nagyon különbözõek voltak. Egyesek hamisnak nyilvánították a metafizikai tanokat, mivel ellentmondanak a tapasztalati megismerésnek. Mások csak bizonytalannak tartották a metafizikát, mivel kérdésfeltevései túllépnek az emberi megismerés határain. Számos ellenfele terméktelennek nyilvánította a metafizikai kérdésekkel való foglalkozást; akár megválaszolhatók ezek, akár nem, mindenesetre szükségtelen velük törõdni; szenteljük figyelmünket teljesen azoknak a gyakorlati feladatoknak, melyekkel a cselekvõ ember mindennap szembetalálkozik.

A modern logika fejlõdésével vált lehetségessé, hogy a metafizika érvényességének és jogosultságának kérdésére új és pontosabb választ adjunk. Az „alkalmazott logikai" vagy „ismeretelméleti" vizsgálódások, amelyek a tudományos állítások megismerésbeli tartalmának és ezáltal az állításokban szereplõ szavak („fogalmak") jelentésének a logikai elemzés segítségével történõ megvilágítását tûzték ki feladatul, pozitív és negatív eredményekhez is vezettek. A pozitív eredményt a tapasztalati tudományok területén dolgozzák ki: világossá teszik a különbözõ tudományágak egyes fogalmait, megmutatják formális logikai és ismeretelméleti összefüggéseiket. A metafizika területén (beleértve az egész értékfilozófiát és normatant) a logikai elemzés ahhoz a negatív eredményhez vezet, hogy e terület állítólagos tézisei teljesen értelmetlenek. A metafizikát ezzel olyan radikálisan számoljuk fel, ahogyan a korábbi metafizika-ellenes álláspontok alapján még nem volt lehetséges. Igaz, találhatók rokon gondolatok már néhány korábbi megfontolásban is, például a nominalista jellegûekben, a döntõ lépést azonban csak most lehet megtenni, miután a logika, az utóbbi évtizedekben elért fejlõdése során eléggé éles szerszámmá vált.

Ha azt mondjuk, hogy az úgynevezett metafizikai állítások értelmetlenek, akkor ezt a szó legszorosabb értelmében gondoljuk. Idõnként, tágabb értelemben, értelmetlennek szokás nevezni egy állítást vagy egy kérdést akkor is, ha kimondása vagy felvetése teljesen terméketlen (pl. ez a kérdés: „Mennyi az átlagos testsúlya azoknak a bécsieknek, akiknek a telefonszáma 3-mal végzõdik?"); vagy ha az állítás egészen nyilvánvalóan hamis (pl. „1910-ben Bécsben hatan laktak"); vagy ha éppenséggel nem empirikusan, hanem logikailag hamis, azaz ellentmondásos (pl. „A és B személyek egy évvel idõsebbek egymásnál"). Az ilyesfajta mondatok, bár terméketlenek vagy hamisak, mégis értelmesek, mivel csak az értelmes mondatokat lehet (teoretikusan) termékenyekre és terméketlenekre, igazakra és hamisakra felosztani. Szigorú értelemben viszont a szavak olyan sorát tekintjük értelmetlennek, amely egy meghatározott, adott nyelven belül semmilyen állítást sem alkot. Megtörténhet, hogy elsõ pillantásra az ilyen szósor úgy néz ki, mintha állítás lenne: ebben az esetben látszatállításnak nevezzük. Tételünk mármost úgy hangzik, hogy a logikai elemzés során az úgynevezett metafizikai állítások látszatállításoknak bizonyulnak.

Egy nyelv szókészletbõl, azaz a jelentéssel bíró szavak csoportjából, és szintaxisból, más szóval a mondatképzés szabályaiból áll; ezek a szabályok írják elõ, hogy a különbözõ szófajokhoz tartozó szavakból miként alkothatók mondatok. Ennek megfelelõen kétféle látszatállítás van: az egyikben olyan szó szerepel, melyrõl tévesen azt hiszik, hogy van jelentése; a másik fajtában jelentéssel rendelkezõ szavak szerepelnek, amelyek azonban a szintaxist megsértõ módon kerülnek egymás mellé, s így nem eredményeznek értelmes állítást. A példák alapján látni fogjuk, hogy a metafizikában mindkét típusú látszatállítás elõfordul. Késõbb azután fontolóra kell vennünk, hogy mi szól azon megállapításunk mellett, hogy a metafizika egészében ilyen látszatállításokból tevõdik össze.
 

2. A szó jelentése

Ha egy szónak (egy meghatározott nyelven belül) van jelentése, azt is szokás mondani, hogy egy „fogalmat" jelöl; ha a szónak valójában nincs jelentése, hanem csak úgy néz ki, mintha lenne, akkor „látszatfogalomról" beszélünk. Hogyan magyarázható meg a látszatfogalmak létrejötte? Nem azért vezettek-e be minden szót a nyelvbe, hogy valami meghatározottat fejezzen ki, vagyis nincs-e legelsõ felhasználásától kezdve meghatározott jelentése? Hogyan lehetségesek jelentésnélküli szavak a tradicionális nyelvben? Kétségtelen, eredetileg minden szónak van jelentése (eltekintve azoktól a ritka kivételektõl, amelyekre késõbb példákat hozunk fel). A történeti fejlõdés folyamán azonban a szavak gyakran változtatják jelentésüket. Néha még az is elõfordul, hogy elveszítik jelentésüket anélkül, hogy újat nyernének. Ezáltal jönnek létre azután a látszatfogalmak.

Mi mármost egy szó jelentése? Miféle kikötéseknek kell teljesülni ahhoz, hogy egy szónak jelentése legyen? (Vizsgálódásunk nem függ attól, hogy ezek a kikötések világosan ki vannak-e mondva, mint a modern tudomány egyes szavai és szimbólumai esetében, vagy csak hallgatólagosan vannak rögzítve, mint ahogy ez a hagyományos nyelvben található legtöbb szó esetében lenni szokott.) Elõször a szó szintaxisát kell megállapítani, azaz elõfordulásának módját a legegyszerûbb mondatformán belül, amelyben szerepelhet: ezt a mondatformát nevezzük a szó elemi mondatának. A „kõ" szó elemi mondatformája pl. az „x egy kõ": az ilyen formájú mondatokban az „x" helyén a tárgyak kategóriájából származó valamilyen deszignáció áll, pl. „ez a gyémánt", „ez az alma". Másodszor, az illetõ szó S elemi mondatára vonatkozóan a következõ kérdést kell megválaszolnunk, amelyet különbözõ módokon fogalmazhatunk meg:

1. Milyen mondatokból vezethetõ le S, és milyen mondatok vezethetõk le S-bõl?
2. Milyen feltételek mellett igaz S, és milyenek mellett hamis?
3. Hogyan verifikálható S?
4. Mi az értelme S-nek?

Az (1) a helyes megfogalmazás; a (2) megfogalmazás a logika, a (3) az ismeretelmélet, a (4) a filozófia (fenomenológia) kifejezésmódjának felel meg. Wittgenstein megmondta, hogy a (2) fejezi ki azt, amit a filozófusok (4)-en értenek: egy mondat értelme igazságfeltételében rejlik. (Az (1) a „metalogikai" megfogalmazás; a metalogikának mint a szintaxis és a jelentés elméletének, azaz a levezethetõségi viszonyoknak a részletes kifejtését más alkalommal szándékozunk megadni.)

Sok szó esetében, különösen pedig a tudományos szavak túlnyomó többségénél, a jelentés más szavakra való visszavezetés („konstitúció", definíció) segítségével adható meg. Pl. „ízeltlábúak azok az állatok, amelyeknek tagolt testük, tagolt végtagjaik és kitinpáncéljuk van." Ezáltal az „ízeltlábú" szó elemi mondatformájára, azaz „az x tárgy ízeltlábú" mondat formára vonatkozóan megválaszoltuk a fent említett kérdést: ugyanis egy ilyen formájú mondatnak levezethetõnek kell lennie az „x állat", „x-nek tagolt teste van", „x-nek tagolt végtagjai vannak" és „x-nek kitinpáncélja van" formájú premisszákból, és fordítva, az elõzõ mondatból az utóbbiak mindegyikének levezethetõnek kell lennie. Az „ízeltlábúak"-ról szóló elemi mondat levezethetõségére (más kifejezéssel: igazság-feltételére, verifikálhatóságának módjára, értelmére) vonatkozó fenti kikötésekkel rögzítettük az „ízeltlábú" szó jelentését. Ily módon a nyelv minden szavát más szavakra, és végül az úgynevezett „megfigyelési tételekben" vagy „protokolltételekben" elõforduló szavakra vezettük vissza. A szó ezen a visszavezetésen keresztül kapja meg a jelentését.

Az elsõdleges mondatok (protokolltételek) tartalmát és formáját illetõ kérdést, amelyet ez idáig még nem válaszoltak meg végérvényesen, fejtegetésünkben teljesen figyelmen kívül hagyhatjuk. Az ismeretelméletben azt szokás mondani, hogy az elsõdleges mondatok „az adott"-ra vonatkoznak; egyáltalán nincs azonban egyetértés abban, hogy mi az, amit adottnak tarthatunk. Egyesek azt vallják, hogy az adottról szóló mondatok a legegyszerûbb érzéki és érzelmi minõségekrõl szólnak (pl. „meleg", „kék", „öröm" és effélék); mások arra a felfogásra hajlanak, hogy az elsõdleges mondatok összbenyomásokról és az ezek közötti hasonlósági viszonyokról szólnak: egy további álláspont szerint az elsõdleges mondatok is a tárgyakra vonatkoznak. Az álláspontok különbségétõl függetlenül annyi biztos, hogy egy szósornak csak akkor van értelme, ha a protokolltételekbõl való levezetésnek viszonyai rögzítve vannak, akármilyen természetûek is legyenek ezek a protokolltételek; és éppígy biztos az is, hogy egy szónak csak akkor van jelentése, ha a mondatok, amelyekben elõfordulhat, protokolltételekre vezethetõk vissza.

Mivel egy szó jelentését alkalmazásának kritériuma határozza meg (más kifejezéssel élve: elemi mondatának levezetési viszonyai, igazságfeltételei, verifikációjának módja), a kritérium rögzítése után már nem áll többé módunkban eldönteni, mit is akarunk „érteni" a szón. Ha azt akarjuk, hogy a szónak pontos jelentése legyen, nem adhatunk meg kevesebbet alkalmazási kritériumánál; de a kritériumnál többet sem adhatunk meg, mivel ezáltal már minden további meghatározást nyer. A kritérium implicite tartalmazza a jelentést, s csak az marad hátra, hogy explicitté tegyük ezt.

Tegyük fel példának okáért, hogy valaki egy új szót képez, pl.: „babig", és azt állítja, hogy vannak tárgyak, amelyek babigok és vannak olyanok, amelyek nem. Ha meg akarjuk tudni ennek a szónak a jelentését, akkor az alkalmazási kritériumára fogunk kérdezni: hogy állapítható meg egy konkrét esetben, hogy az adott tárgy babig-e vagy sem? Tegyük fel elõször is, hogy az illetõ adós marad a válasszal: azt mondja ugyanis, hogy nincs empirikus ismertetõjegy arra nézve, hogy a tárgy babig-e vagy sem. Ebben az esetben a szó használatát nem tartjuk jogosultnak. Ha az illetõ, aki használja a szót, ennek ellenére azt mondja, hogy vannak babig és nem-babig dolgok, csak a véges és nyomorúságos emberi értelem számára örök titok marad, hogy melyek a babigok és melyek nem ilyenek, akkor az egészet üres szószaporításnak fogjuk tartani. De talán az illetõ biztosítani fog minket afelõl, hogy õ mégiscsak ért valamit a „babig" szón. Ebbõl azonban csak azt a pszichológiai tényt tudjuk meg, hogy valamilyen képeket, képzeteket és érzéseket kapcsol a szóhoz. Ezen keresztül azonban a szó még nem nyer jelentést. Ha a szó alkalmazási kritériuma nincs rögzítve, akkor a mondatok, amelyekben elõfordul, semmit sem állítanak, hanem csak puszta látszatállítások.

Másodszor, vegyük azt az esetet, amikor egy új szó, mondjuk a „bebig" alkalmazási kritériuma le van szögezve, mégpedig, legyen az „Ez a tárgy bebig" mondat akkor és csak akkor igaz, ha a tárgy négyszögletû. (Vizsgálódásunk szempontjából nem érdekes, hogy ez a kritérium expliciten adott-e, vagy úgy állapítjuk-e meg, hogy megfigyeljük állító és tagadó használatának eseteit.) Ekkor azt fogjuk mondani: a „bebig" szó ugyanazt jelenti, mint a „négyszögletû". És jogosulatlannak, megengedhetetlennek fogjuk tartani, ha a szót használó személyek azt mondják, hogy mégis valami mást „értenek" ezen, mint „négyszögletû"-t. És ha azt mondják, hogy bár minden négyszögletû tárgy bebig is és fordítva, de ez csak azért van így, mert a négyszögletûség a bebigség látható megnyilvánulása, maga az utóbbi azonban rejtett, önmagában nem észlelhetõ tulajdonság, akkor erre azt válaszoljuk, hogy miután az alkalmazási kritérium rögzítve van, rögzítve van az is, hogy a „bebig" „négyszögletû"-t jelent, s többé már nem áll módunkban, hogy ezt vagy azt „értsük" a szón.

Összegezzük röviden vizsgálódásaink eredményét. Legyen „a" egy tetszõleges szó „S(a)" pedig az elemi mondat, amelyben „a" elõfordul. Ekkor annak szükséges és elégséges feltétele, hogy „a"-nak jelentése legyen, a következõ, alapjában véve ugyanazt kijelentõ megfogalmazások bármelyikével megadható:

1. Ismeretesek „a" empirikus ismertetõjegyei.
2. Rögzítve van, hogy milyen protokolltételekbõl vezethetõ le „S(a)".
3. „S(a)" igazságfeltételei meg vannak adva.
4. Ismeretes „S(a)" verifikációjának módja.⁽²⁾
 

3. A jelentés nélküli metafizikai szavak

Számos metafizikai szó esetében kimutatható, hogy nem tesz eleget az imént megadott feltételnek, tehát nincs jelentése.

Vegyük példának az „elv" metafizikai terminust (éspedig a lételv, nem a megismerésbeli elv vagy alaptétel értelmében). A különbözõ metafizikusok választ adnak arra kérdésre, hogy mi „a világ" (vagy a „tárgyak", „a lét", „a létezõ") legfõbb elve, pl.: a víz, a szám, a forma, a mozgás, az élet, a szellem, az eszme, a tudattalan, a tevékenység, a jó és más hasonlók. Hogy felfedjük az „elv" szó jelentését ebben a metafizikai kérdésben, meg kell kérdeznünk a metafizikusoktól, hogy milyen feltételek mellett lenne az „x az y elve" állítás igaz, és mikor lenne hamis; más szóval, az „elv" szó ismertetõjegye vagy definíciója után kell érdeklõdnünk. A metafizikus körülbelül így válaszol: „x az y elve" azt kell hogy jelentse, hogy „y az x-bõl jön létre", „y léte x létén alapul, „y x révén létezik" vagy valami ehhez hasonlót. Ezek a szavak azonban többértelmûek, meghatározatlanok. Gyakran ugyan világos a jelentésük, pl. egy y tárgyról vagy eseményrõl akkor mondjuk, hogy x-bõl „jön létre", amikor megfigyeljük, hogy az x jellegû tárgyakra vagy eseményekre gyakorta vagy éppen mindig y jellegûek következnek (a törvényszerû egymásrakövetkezés értelmében vett oksági viszony). De a metafizikus azt mondja, hogy nem erre a tapasztalatilag megállapítható viszonyra gondol, mert különben metafizikai tételei egyszerûen ugyanolyan természetû tapasztalati állítások lennének, mint a fizikaiak. A „létrejön" szó itt nem az idõbeli és feltételezettségi viszonyt jelenti, amit rendesen jelenteni szokott, ám semmiféle más jelentése számára nincs megadva a kritérium. Következésképpen egyáltalán nem létezik az az állítólagos „metafizikai" jelentés, amellyel a szónak az empirikus jelentéstõl eltérõen rendelkeznie kellene. Ha a „princípium" szó (és a megfelelõ görög „" szó) eredeti jelentésére gondolunk, itt ugyanazt a fejlõdési folyamatot vesszük észre. A szót kifejezetten megfosztják az eredeti jelentésétõl, a „kezdet"-tõl; nem jelentheti már többé az idõben elsõt, hanem más, speciálisan metafizikai szempontból vett elsõt jelent. Ennek a „metafizikai szempont"-nak azonban nincsenek megadva a kritériumai. Tehát mindkét esetben megfosztották a szót a korábbi jelentésétõl, anélkül azonban, hogy új jelentést adtak volna neki; a szó üres burokként marad meg. Korábbi, jelentéssel bíró periódusából asszociáció révén rátapadnak még különbözõ képzetek, s ezek új képzetekkel és érzésekkel kapcsolódnak össze annak az összefüggésnek az alapján, amelyben a szót most már használják. De a szó ezáltal nem kap jelentést, és mindaddig jelentésnélküli marad, amíg nem tudják megadni a verifikáció módját.

Másik példa az „isten" szó. Ennél a szónál, eltekintve használatának különbözõ változataitól az egyes területeken, három különbözõ esetben vagy történeti periódusban -- amelyek azonban idõben összefolynak -- jelentkezõ nyelvhasználatot kell megkülönböztetnünk. A mitológiai nyelvhasználatban a szónak világos a jelentése. Ezzel a szóval (illetve más nyelvek megfelelõ szavaival) olykor fizikai lényeket jelölnek, akik netán az Olümposzon, az égben vagy az alvilágban trónolnak, és kisebb-nagyobb mértékben fel vannak ruházva hatalommal, bölcsességgel, jósággal és boldogsággal. Néha a szó szellemi-lelki lényeket is jelöl, akik, bár nem rendelkeznek emberszerû testtel, mégis valahogyan megmutatkoznak a látható világ dolgaiban vagy eseményeiben, és ennélfogva tapasztalatilag megvizsgálhatók. Ezzel szemben a metafizikai nyelvhasználatában az „isten" szó valami tapasztalat felettit jelöl. A szó a leghatározottabban megfosztják a testi vagy a testiben lakozó szellemi lény jelentésétõl, és mivel semmilyen új jelentést nem adnak neki, jelentésnélkülivé válik. Persze gyakran úgy tûnik, mintha az „isten" szónak adnának jelentést a metafizikában is. A felállított definíciók azonban alaposabb vizsgálat után látszatdefinícióknak bizonyulnak; ugyanis vagy megengedhetetlen szókapcsolatokhoz (amelyekrõl késõbb lesz szó), vagy más metafizikai szavakhoz (pl. „õsok", „abszolútum", „a feltétlen", „a független", „az önálló" és hasonlók) vezetnek, elemi mondatok igazságfeltételeihez azonban sohasem. Ennél a szónál még a logika alapkövetelménye, nevezetesen, a szó szintaxisára, azaz az elemi mondatban való elõfordulási formájának megadására vonatkozó követelmény sem teljesül. Az elemi mondatnak itt „x egy isten" formájúnak kellene lennie; a metafizikus azonban vagy teljesen elutasítja ezt a formát anélkül, hogy másikat adna, vagy ha elfogadja, akkor nem tünteti fel az x változó szintaktikai kategóriáját. (Kategóriák pl.: a tárgyak, a tárgyak tulajdonságai, a tárgyak közötti viszonyok, számok stb.)

Az „isten" szó mitológiai és metafizikai használata közé esik a teológiai nyelvhasználat. Itt nincs a szónak saját jelentése; akik használják, ingadoznak a kétféle jelentés között. Néhány teológus istenfogalma kifejezetten tapasztalati (a mi elnevezésünkkel „mitológiai"). Ebben az esetben nem állunk szemben látszatállításokkal, a teológus azonban abban a hátrányos helyzetben van, hogy ilyen értelmezés mellett a teológiai állítások tapasztalatiak és ennélfogva a tapasztalati tudomány ítélõszéke elé kerülnek. Más teológusoknál kifejezetten a metafizikai nyelvhasználatot találjuk meg. Ismét másoknál pedig nem egyértelmû a fogalom tartalma, akár azért, mert néha az egyik, néha a másik nyelvhasználatot követik, akár azért, mert világosan fel nem fogható kifejezésekben beszélnek, amelyek mindkét említett színt magukon hordják.