JORGE LUIS BORGES

A metafora

Minthogy a metafora a mai elõadásom témája, hadd kezdem egy metaforával. A sok kép közül, amelyet most majd igyekszem felidézni, ez az elsõ a Távol-Keletrõl, Kínából származik. A kínaiak, ha nem tévedek, "tízezer dolognak" hívják a világot, vagy pedig - ez már a fordító ízlésén vagy képzeletén múlik - "tízezer lénynek".

Gondolom, elfogadhatjuk ezt a nagyon mértéktartó, hozzávetõleges számot. Kétségtelen, hogy a világban több, mint tízezer hangya, tízezer ember, tízezer remény, félelem vagy rémálom létezik. Ám ha elfogadjuk a tízezres értéket, és ha elgondoljuk, hogy minden metafora két különbözõ dolog összekapcsolásával jön létre, akkor - ha kellõ idõnk volna - hihe tetlenül nagyszámú metaforát alkothatnánk. Már elfelejtettem, amit számtanból tanultam, de azt hiszem, úgy kapnánk meg az összeget, ha összeszoroznánk 10 000-et 9999-cel, azt meg 9998-cal és így tovább. A lehetséges kombinációk száma persze nem végtelen, de azért próbára teszi a képzeletünket. Így könnyen felmerülhet bennünk: hát akkor a költõk vajon mi az ördögért használják minden korban s a világ minden táján mindig ugyanazokat az alapmetaforákat, ha egyszer ennyi lehetséges kombináció létezik?

Lugones, az argentin költõ még hajdan, 1909-ben leírta, hogy szerinte mindig ugyanazokat a metaforákat használják a költõk, és hogy õ majd igyekszik új metaforákat találni a holdra. És valóban ki is agyalt több százat. A Lunario sentimental (Érzelmes holdnaptár) címû könyvéhez írt elõszóban azt is kijelentette, hogy minden szó egy-egy holt metafora. Ez az állítás persze önmagában is metafora. Én azonban azt hiszem, mindannyian érezzük, mi a különbség az élõ, illetve a holt metaforák között. Ha kézbe veszünk egy tisztességes etimológiai szótárt (régi, ismeretlen barátomnak, Skeat doktornak a szótárjára gondolok), és kikeresünk benne bármilyen szót, biztos találunk valahol egy lappangó metaforát.

Például a treat szó - megtalálhatják a Beowulf legelsõ soraiban - "dühös tömeg"-et jelentett, de ma már az okozatot, nem az okot jelöli a szó. Aztán itt van a king ("király") szavunk. A king eredetileg cyning volt, s azt jelentette, hogy "a rokonságot - a népet képviselõ férfi". Tehát etimológiailag a king, kinsman és a gentleman ugyanaz a szó. De ha azt mondom, hogy a "Király a kamrában / kincse közt kutat",1 akkor a "király" szót nem tekintjük metaforának. Tulajdonképpen ha elvont módon kívánunk gondolkozni, el kell felejtenünk, hogy a szavak metaforák voltak. El kell felejtenünk például azt, hogy a consider ("tekintetbe vesz") szóban asztrológiai utalás van - consider eredetileg azt jelentette, hogy "a csillagokkal van", "horoszkópot készít".

Én a zt mondanám, az a fontos a metaforában, hogy az olvasó vagy a hallgató metaforának érezze. Elõadásomban most csak olyan metaforákra szorítkozom, amelyeket valóban metaforának érez az olvasó. Tehát nem olyanokra, mint a king vagy a threat - és folytathatnánk a sort talán a végtelenségig.

Elõször a metafora néhány alapképletét szeretném bemutatni. Azért használom a "képlet" szót, mert az idézendõ metaforák ugyan egészen eltérõek lesznek a képzelet számára, a logikusan gondolkodó számára ellenben szinte azonosak. Szóval egyenletként is beszélhetünk róluk. Vegyük az elsõt, ami eszembe jut. Vegyük a szem és a csillag, vagy megfordítva, a csillag és a szem réges-régi alaphasonlatát. Az elsõ példa, amire emlékszem, az Anthologia Graecából származik, és úgy tudom, valószínûleg Platón írta. Valahogy (nem tudok görögül) így hangzanak a sorok: "...Ég ha lehetnék, / két szemedet nézném, csillagom ezreivel."2 Itt persze a szerelmes gyengédségét érezzük; érezzük, arra vágyik a férfi, hogy egyszerre sok helyrõl láthassa a kedvesét. Érezzük a sorok mögött lévõ gyengédséget.

Most vegyünk egy kevésbé ismert példát. "Lenéznek a csillagok." Szigorú logikai elemzéssel ez ugyanaz a metafora. Mégis egészen másképp hat a képzeletünkre. Az, hogy "Lenéznek a csillagok", nem kelt bennünk gyengédséget; inkább az merül fel bennünk, hogy az emberek sok-sok nemzedéke szüntelenül fáradozik, a csillagok pedig gõgös közönnyel néznek le rájuk.

Lássunk egy másik példát - számomra ez az egyik legmegragadóbb strófa. A Second Childhood (Második gyerekkor) címû Chesterton-versben található:

But I shall not grow too old to see enormous night arise

A cloud that is larger than the world

And a monster made of eyes.3

Tehát nem egy szemekkel teli szörnyrõl van szó (a Jelenések könyvébõl ismerjük az afféle szörnyeket4 ), hanem - s ez sokkal félelmetesebb - egy csupa szembõl lévõ szörnyrõl, mintha annak az egész teste szemekbõl állna.

Három képet láttunk, de m ind ugyanarra a képletre vezethetõ vissza. Én azonban azt a gondolatot szeretném kiemelni - és tulajdonképpen ez elõadásom két fõ gondolata közül az elsõ -, hogy bár a képlet azonos, az elsõ esetben, a görög példában - "Ég ha lehetnék..." - a költõ gyengédségét, aggódását érezteti velünk; a másodikban egyfajta emberi dolgok iránti, isteni közönyt érzünk; a harmadikban pedig rémálomba fordul a meghitt éjszaka.

Lássunk most egy másfajta képletet: vegyük az idõ folyásának (folyik, mint a folyó) a gondolatát. Az elsõ példa Tennyson egyik költeményébõl származik, amit azt hiszem, tizenhárom vagy tizennégy évesen írt. A verset megsemmisítette; de szerencsénkre egy sor fennmaradt. Azt hiszem, az Andrew Lang-féle Tennyson-életrajzban megtalálják.5 Így hangzik a sor: Time flowing in the middle of the night. ("Folyik az idõ az éjszaka közepén.") Azt hiszem, Tennyson nagyon bölcsen választotta meg az idõpontot. Éjszaka minden csendes, alszanak az emberek, de az idõ némán folyik tovább. Ez az egyik példa.

Van egy regény is (biztos vagyok benne, hogy gondoltak rá), aminek egyszerûen az a címe, hogy Of Time and the River (Az idõrõl és a folyóról6 ). Már a két fõnév egymás mellé helyezése is metaforát sejtet: az idõ és a folyó, mindkettõ folyik. Azután ott a görög filozófus híres mondata: "[Mert] nem lehet kétszer ugyanabba a folyamba lépni."7 Ebben már csírájában benne van a félelem, mert elõször a folyóra gondolunk, amint folyik, a vízcseppekre, amelyek mindig mások. Utána azonban meg kell éreznünk, hogy mi vagyunk a folyó, hogy mi is éppoly mulandók vagyunk, mint a folyó.

És Manrique sorait is idézhetjük:

Nuestras vidas son los ríos

que van a dar en la mar

qu'es el morir;

Our lives are the rivers

that flow into that sea

which is death.

Életünk folyó, amelynek

vize a tengerbe fut,

mely a halál.8

Angolul nem túl megkapó ez a megállapítás; bárcsak emlékeznék rá, hogy hogyan fordította Longfellow ezt Manrique Strófáiban.9 Persze az alapmetafora mögött (ezt a kérdést majd egy másik elõadáson részletezem) ott a szavak súlyos zenéje:

Nuestras vidas son los ríos

que van a dar en la mar

qu'es el morir;

allí van los senoríos

derechos a se acabar

e consumir...

Életünk folyó, amelynek

vize a tengerbe fut,

     mely a halál;

uraságok oda mennek,

ott kell elmúlaniuk

      örökre már;

A metafora azonban ezekben az esetekben mindig pontosan ugyanaz.

Most pedig egy egészen banális témára térünk át, olyasmire, amit talán meg is mosolyognak: a nõk és a virágok, valamint a virágok és a nõk összehasonlítására. Itt persze nagyon sok a könnyû példa. Mégis szeretnék egyet felidézni önöknek (lehet ugyan, hogy nemigen ismerik) Robert Louis Stevensonnak a Weir of Hermiston (A hermistoni bukógát) címû befejezetlen remekmûvébõl. Stevenson elmondja, hogy a hõse belép Skóciában egy templomba, és ott meglát egy lányt - s érezteti velünk, egy csodás lányt. Érzi az ember, hogy a hõs mindjárt beleszeret. Ám az ránéz a lányra, majd eltûnõdik, hogy vajon halhatatlan lélek lakozik-e abban a szép keretben, vagy csupán egy virágnak leplezett állat. Az "állat" szó durvaságát persze semlegesíti a "leplezett virág". Nem hiszem, hogy további példákra volna szükségünk ehhez a képlethez, ami minden korban, minden nyelven, minden irodalomban megtalálható.

Folytassuk most egy másik alapvetõ metaforatípussal: azzal a képlettel, miszerint az élet álom - azzal a ránk törõ érzéssel, hogy az élet egy álom. Ez a kézenfekvõ példa jut eszünkbe: "Olyan szövetbõl vagyunk, mint álmaink..."10 Nos, lehet, hogy szentségtörésnek hat - túlságosan szeretem Shakespeare-t, hogy ilyesmivel törõdjek -, de ha megnézzük (nem hiszem, hogy nagyon kellene nézegetnünk; inkább hálásnak kellene lennünk Shakespeare-nek ezért és sok más ajándékáért), itt van egy kis ellentmondás a között a tény között, hogy életünk álomszerû vagy hogy van benne valami á lomszerû lényeg, és az említett kategorikus kijelentés között ("Olyan szövetbõl vagyunk, mint álmaink..."). Ugyanis ha álomban létezünk, vagy ha csupán álmokat álmodók vagyunk, akkor kétlem, hogy ilyen kategorikus kijelentéseket tudnánk tenni. Shakespeare-nek ez a bölcsessége inkább a filozófiahoz vagy a metafizikához illik, mintsem a költészethez - bár a kontextus felviszi, felemeli a költészet magasságába.     

Ugyanerre a képletre hasonló példát találunk egy nagy német költõnél - Shakespeare mellett persze kisebb költõ (de õmellette, gondolom, két-három kivételével minden költõ kisebb). Walther von der Vogelweide egyik nagyon híres mûve. Azt hiszem, a következõképpen kell kiejtenei (nem tudom, hogy mennyire pontos a középnémettudásom - elõre is elnézésüket kérem): Ist mir mîn leben getroumet, oder ist es war? "Éltem valóban én, vagy álmodtam itt elébb?"11 Azt hiszem, ez közelebb áll ahhoz, amit a költõ igyekszik elmondani, mert itt kérdést találunk kategorikus kijelentés helyett. Habozik a költõ. Ez már mindannyiunkkal megesett, de mi nem fogalmaztuk meg úgy, ahogy Walther von der Vogelweide. Azt kérdi önmagától, hogy Ist mir mîn leben getroumet, oder ist es war?, és ez a habozás megjeleníti elõttünk, azt hiszem, az élet álomszerû lényegét.

Nem emlékszem, hogy az elõzõ elõadásomban említettem-e önöknek (ezt a bölcsességet ugyanis folytonosan idézem, egész életemben mindig is idéztem) Huj-ce kínai filozófus történetét. Azt álmodta, hogy pillangó, s amikor felébredt, nem tudta, hogy ember-e, aki elõzõleg azt álmodta, hogy pillangó, vagy hogy pillangó, aki ekkor embernek álmodja magát. Ez valamennyi metafora közt, azt hiszem, a legszebb. Elõször is azért, mert álommal kezdõdik, így késõbb, amikor felébred, még mindig van valami álomszerû az életében. Másodszor pedig azért, mert egyfajta - szinte csodás - boldogsággal a megfelelõ állatot választotta. Ha azt mondta volna, hogy "Huj-ce azt álmodta, hogy tigris", az teljesen üres lenne. A pillangóban van némi kecsesség é s tünékenység. Ha álom az ember, azt pillangóval, s nem tigrissel sejtetheti a legpontosabban. Ha Huj-ce pedig azt álmodta volna, hogy írógép, az teljesen rossz volna. Ha meg azt, hogy bálna - azzal se ment volna semmire. Azt hiszem, Huj-ce a leghelyesebb szót választotta a mondandójához.

Próbáljunk meg nyomába eredni egy másik képletnek - annak a közkeletû képnek, amely az alvást és a halált kapcsolja össze. Hétköznapi társalgásban is gyakori; ám ha keresünk néhány példát, meglátjuk, hogy mennyire különbözõek. Azt hiszem, Homérosz említi valahol "a halál vas-álmát". Két ellentétes gondolatot közöl itt velünk: azt, hogy a halál egyfajta álom, továbbá azt, hogy az a fajta álom kemény, könyörtelen és kegyetlen fémbõl - vasból van. Megszakítatlan és megszakíthatatlan álom az. Persze Heine is kéznél van. Der Tod daß ist die frühe Nacht. S ha már Boston fölött vagyunk, fel kell idéznünk, azt hiszem, Robert Frost talán túlontúl ismert sorait is:

The woods are lovely, dark, and deep,

But I have promises to keep,

And miles to go before I sleep,

And miles to go before I sleep.

Szépek a fák, éjszomorúk.

Ha mit igértem, nincs kiút...

Alvás elõtt mérföldnyi út.

Alvás elõtt mérföldnyi út.12

Olyan tökéletesek ezek a sorok, hogy aligha gyanítunk trükköt benne. Pedig hát minden irodalom trükkökbõl áll, és ezekre a trükkökre - hosszú távon - fény derül. S akkor megunja õket az olvasó. Ebben az esetben azonban olyan ártatlan trükkrõl van szó, hogy egészen szégyellem magam, hogy trükknek nevezem (nincs rá jobb szavam, azért használom). Frost ugyanis valami roppant vakmerõ dologgal kísérletezett itt. Ugyanaz a sor kétszer szóról szóra megismétlõdik, de más a jelentése. And miles to go before I sleep: ez szinte konkrét - a "mérföldek" térbeli, New England-i mérföldek, az "alvás" "elalvást" jelent. Másodjára - And miles to go before I sleep - azt érezt eti velünk, hogy a mérföldek nemcsak térben, hanem idõben is értendõk, és hogy az "alvás" jelentése "halál" vagy "nyugalom". Sokkal kisebb hatást ért volna el a költõ, ha ezt ilyen sok szóval mondta volna el, mint mi. Mert véleményem szerint a sejtetés mindig sokkal hatásosabb, mint a megállapítás. Meglehet, hogy az emberi elme hajlamos a kijelentések tagadására. Emlékezzenek csak, mit mondott Emerson: az érvek senkit sem gyõznek meg. Azért nem gyõznek meg senkit, mert érvként adják õket elõ. Akkor ugyanis vizsgáljuk, mérlegeljük, forgatjuk õket, és ellenük szegülünk.

Ám ha valamit csak úgy megemlítenek, vagy - még inkább - valamire csupán céloznak, azt szívesen fogadja a képzeletünk. Készek vagyunk elfogadni. Emlékszem, hogy - jó harminc éve - elolvastam Martin Buber mûveit - remek költészetnek találtam õket. Késõbb, amikor visszamentem Buenos Airesbe, elolvastam egyik barátomnak, Dujovnénak a könyvét, és legnagyobb meglepetésemre azt találtam benne, hogy Martin Buber filozófus, és hogy azokban a könyvekben található minden filozófiája, amelyeket én verseskötetekként olvastam. Azért fogadhattam el a mûveit, mert a sejtetés, a költészet, a verszene révén s nem érvelésként jutottak el hozzám. Azt hiszem, hogy valamiképpen ugyanez a gondolat megtalálható Walt Whitmannél is: az, hogy az észérvek nem meggyõzõek. Azt hiszem, azt írja valahol, hogy a puszta érveknél sokkal meggyõzõbbnek találja az éjszakai szellõt, a kevéske nagy csillagot.

Más metaforaképletek is eszünkbe juthatnak. Vegyük most (ez kevésbé elterjedt, mint a korábbi példák) a csata és a tûz összekapcsolását. Az Íliászban azt a képet találjuk, hogy lángol a csata, mint a tûz. Ugyanez a gondolat megvan a hõsi Finnesburgi töredékben is. Megtudjuk ebbõl a töredékbõl, hogy harcoltak a dánok a frízek ellen, hogy csillogtak a fegyverek, pajzsok, kardok és így tovább. Azután elmondja az író, hogy olyan volt, mintha égett volna egész Finnesburg, Finn egész vára.

Kihagytam, gondolom, több egészen gyakori metaforaképletet. Eddig szemekkel és csillagokkal foglalkoztunk, meg nõkkel és virágokkal, az idõvel és a folyóval, élettel és álommal, halállal és alvással, tûzzel és csatákkal. Ha elegendõ idõvel és tudással rendelkeznénk, további fél tucat képletet találnánk, s azzal talán megkapnánk irodalmunk legtöbb metaforáját.

Valójában nem az a fontos, hogy kevés a képlet, hanem az, hogy azok szinte végtelenül variálhatók. A költészetet és nem a költészetelméletet kedvelõ olvasó például elolvashatja, hogy "Ha ég lehetnék...", utána pedig azt, hogy "Egy szemekbõl lévõ szörny" vagy hogy "Lenéznek a csillagok", és egyszer sem merül fel benne, hogy valamennyi ugyanarra a képletre vezethetõ vissza. Ha bátor gondolkodó volnék (de nem vagyok az; nagyon is félénk gondolkodó vagyok, én mindig csak tapogatózom), akkor persze kijelenthetném, hogy körülbelül egytucatnyi metaforaképlet létezik, s minden más metafora csak önkényes játék. Ez egyenértékû volna azzal a kijelentéssel, hogy a kínai definícióban szereplõ "tízezer dolog" közt csupán tizenkét alapvetõ analógia található. Lehet persze más, pusztán meglepõ analógiákat találni, csakhogy a meglepetés nemigen tart tovább egy percnél.

Eszembe jut, hogy elfelejtettem az álom-élet egyenlet egyik egészen jó példáját megemlíteni. Most azt hiszem, fel tudom idézni: cummingstól, az amerikai költõtõl ered.13 Négy sorból áll. Mentegetõznöm kell az elsõ miatt. Nyilvánvaló, hogy egy fiataloknak író fiatalember írta, jómagam már nem tarthatok igényt erre a kiváltságra - én már túl öreg vagyok az afféle játékhoz. De hát az egész versszakot kell idézni. Az elsõ sor: god's terrible face, brighter than a spoon ("isten rettenetes arca, fényesebb, mint egy kanál"). Sajnálattal tölt el ez a kanál, mert az ember persze érzi, hogy a költõ elõször egy kardra vagy gyertyára vagy a napra vagy egy pajzsra vagy más hagyományosan fénylõ tárgyra gondolt; de utána azt gondolta: "Ugyan, végül is én modern költõ vagyok, inkább teszek ide egy kanalat." És oda is tette a kanalát. Ám a folytatás miatt megbocsáthatjuk neki: god's terr ible face, brighter than a spoon, / collects the image of one fatal word ("isten rettenetes arca, fényesebb, mint egy kanál / egy végzetes szó képét tükrözi"). Jobb ez a második sor, azt hiszem. S ahogy Murchison barátom mondta, gyakran sok képet tükröz egy kanál. Nekem ez sosem jutott eszembe, mert meghökkentett a kanál, s nem akartam sokat töprengeni rajta.

god's terrible face, brighter than a spoon,

collects the image of one fatal word,

so that my life (which liked the sun and the moon)

resembles something that has not occurred.14

Resembles something that has not occurred ("olyasmire hasonlít, ami nem történt meg"): különös egyszerûség érzõdik ebben a sorban. Azt hiszem, hogy jobban kifejezi az élet álomszerû lényegét, mint a két híresebb költõ, Shakespeare és Walther von der Vogelweide sorai.

Most persze csak néhány példát emeltem ki. Biztosra veszem, hogy emlékezetük telis-tele van metaforákkal, amelyeket kincsként õriznek - metaforákkal, amelyeket reményeik szerint majd idézni fogok. Tudom, hogy ez után az elõadás után elfog majd a lelkiismeret-furdalás, ha elgondolom, hogy mennyi szép metaforát hagytam említés nélkül. És persze majd négyszemközt megkérdik tõlem, hogy "De miért hagyta ki X. és Y. csodás metaforáját?". És akkor hebeghetek és mentegetõzhetek.

Most azonban talán rátérhetnénk a régi képleteken kívül esõ metaforákra. Minthogy említettem már a holdat, most egy perzsa metaforát választok, amelyet valahol Brown perzsa irodalomtörténetében olvastam. Mondjuk, hogy Farin ad-Din Attár vagy Omar Khajjám vagy Háfiz vagy más perzsa költõ leleménye. Az "idõ tükré"-nek nevezi a Holdat. Az asztronómia szemszögébõl, gondolom, helytálló a Hold tükörként való felfogása - de a költészet szempontjából ez teljesen érdektelen. Hogy tükör-e vagy sem a Hold, az egészen lényegtelen, mert a költészet a képzelethez szól. Vizsgáljuk meg a Holdat mint az idõ tükrét. Azt hiszem, ez remek metafora - elõször is azért, mert a tükör gondolata jelzi a Hold fényességét és törékenységét, másodszor pedig azért, mert az idõ gondolata hirtelen eszünkbe juttatja, hogy az a roppant tiszta Hold, amit most nézünk, nagyon is régi, csupa költészet és mitológia, oly öreg, mint az idõ.

Apropó, "öreg, mint az idõ", itt egy másik sort is idéznem kell - lehet, hogy az önök emlékezetében is ott motoz. Nem emlékszem a szerzõ nevére. Egy nem túl emlékezetes könyvben, a From Sea to Sea-ben (Tengertõl tengerig) Kipling idézte: A rose-red city, half as old as Time. ("Egy rózsa-piros város, feleolyan régi, mint az Idõ.")15 Ha azt írta volna a költõ, hogy A rose-red city, as old as Time ("Egy rózsa-piros város, olyan régi, mint az Idõ"), semmit sem mondott volna. Ám a "feleolyan régi, mint az Idõ" egyfajta csodás pontossággal ruházza fel - ugyanazzal a csodás pontossággal, amit a következõ különös, közkeletû angol mondás is elér: "Örökké meg még egy napig szeretni foglak." Az "örökké" "nagyon hosszú idõ"-t jelent, de túl elvont ahhoz, hogy hasson a képzeletre.

Ugyanezt a fajta trükköt látjuk (elnézésüket kérem e szóért) egy híres könyv, az Ezeregyéjszaka címében is. Az "ezer éjszaka" "sok éjszakát" jelöl a képzelet számára, ugyanúgy, ahogy a XVII. században a forty ("negyven") jelentése "sok" volt. When forty winters shall besiege thy brow... ("Ha homlokod negyven tél ostroma / S szépséged kertjét mély árkok ülik"16 ) - írja Shakespeare; és eszembe jut a közkeletû angol kifejezés, a "szundítás" jelentésû forty winks ("negyven szemhunyás"). Vagyis a forty jelentése "sok". Itt van tehát az "ezeregy éjszaka" - akárcsak a "rózsa-piros város" meg a "feleolyan öreg, mint az Idõ", ami persze még jobban megnyújtja az idõt.

Ha másfajta metaforákat kívánok bemutatni, most vissza kell térnem - elkerülhetetlenül, mondhatják önök - kedvenc angolszászaimhoz. Eszembe jut az a gyakori kenning, mely "bálnaút"-nak nevezi a tengert. Nem tudom, hogy tudta-e az az ismeretlen szász, aki megalkotta ezt a kenninget, hogy milyen remek. Nem tudom, hogy érezte-e (ennek persze aligha kell foglalkoztatnia bennünket), hogy a tenger óriási nagyságát milyen jól sejteti és hangsúlyozza a bálna óriási mérete.

Van még egy metaforám - izlandi, s a vérre utal. A vérre az a bevett kenning, hogy "kígyóvíz". Ebben a metaforában - a szászoknál is megtaláljuk - a kard egy eredendõen gonosz lényként jelenik meg, olyan lényként, amelyik úgy nyalta fel az emberek vérét, mint a vizet.

Azután itt vannak a csata metaforái. Némelyik egészen banális - például az, hogy "emberek találkozója". Itt azért van talán valami egészen érdekes: az a gondolat, hogy az emberek azért találkoznak, hogy megöljék egymást (mintha másfajta "találkozó" nem is létezne). De van még olyan, hogy "kardok találkozója", "kardok tánca", "páncélok összecsapása", "pajzsok összecsapása". Valamennyi megtalálható A brunanburhi csatában. Van még egy nagyszerû példa: torn æneoht, "haragtalálkozó". Talán azért hatásos ez a metafora, mert ha találkozóra gondolunk, akkor közösségre, barátságra gondolunk; aztán következik az ellentét: a harag találkozója.

De ezek a metaforák nyomába sem érnek a csata egyik nagyszerû izlandi és - eléggé meglepõ módon - ír metaforájának. Az "emberhálónak" nevezi a csatát. A "háló" valóban csodálatos itt, mert a háló gondolatával megragadhatjuk a középkori csata képletét: látjuk a kardokat, pajzsokat, az összefonódó fegyvereket. És van valami rémálomszerû abban, hogy élõ emberek alkotják a hálót. Az "emberháló": egymást gyilkoló, haldokló emberek hálója.

Most hirtelen eszembe jut Góngorának egyik metaforája, ami eléggé hasonlít az "emberháló"-hoz. Egy utazóról beszél, aki elér egy "barbár faluba" (bárbara aldea); aztán a falu "kutyakötelet" fon köré.

Como suele tejer

Bárbara aldea

Soga de perros

Contra forastero.17

Tehát elég különös módon ugyanaz a kép: egy élõlényekbõl alkotott kötél vagy háló. De még ezekben az egybevágónak tûnõ esetekben is van különbség. A " kutyakötél" valahogy barokkos és groteszk, a "emberháló"-ban ellenben van valami ijesztõ, valami rémisztõ.

Befejezésül a mára elfelejtett Byrontól idézek egy metaforát vagy összehasonlítást (végül is nem vagyok én tanár, nekem nem kell aggódnom a kettõ különbsége miatt). Kisfiú koromban olvastam a verset - gondolom, önök is mind egészen zsenge korukban olvasták. Két-három napja azonban hirtelen rájöttem, hogy mennyire összetett ez a metafora. Sosem tartottam Byront különösebben összetett költõnek. Mindannyian ismerik a sort: She walks in beauty, like the night. ("Szépségben jár, mint az éjszaka."18 ) Oly tökéletes a sor, hogy természetesnek vesszük. Azt gondoljuk, hogy "Nos, mi is megírhattuk volna, ha akartuk volna". De egyedül Byron akarta.

Most rátérek a sor lappangó, rejtett összetettségére. Gondolom, már kitalálták, mit fogok most felfedni. (Hisz ez meglepetéssel szokott járni, nem igaz? Akkor is ez történik, ha detektívregényt olvasunk.) She walks in beauty, like the night: elõször tehát egy csodás nõt látunk; aztán megtudjuk, hogy szépségben jár. Egy kicsit franciásan hangzik ez - olyasmi lehet, mint hogy vous êtes en beauté és a többi. De: She walks in beauty, like the night. Vagyis az elsõ pillanatban látunk egy csodás nõt, egy csodás hölgyet, aki az éjszakához hasonlít. De ahhoz, hogy megértsük a sort, az éjszakát is nõnek kell elképzelni; ellenkezõ esetben értelmetlen a sor. Így kettõs metaforát hordoznak ezek a nagyon egyszerû szavak: a nõ az éjszakára hasonlít, ám az éjszaka a nõre hasonlít. Nem tudom, de nem is érdekel, hogy Byron tudatában volt-e ennek. Azt hiszem, ha tudatában lett volna, akkor aligha volna ilyen jó ez a sor. Lehet, hogy halála elõtt rájött, vagy valaki felhívta rá a figyelmét.

Ezzel eljutottunk ennek az elõadásnak a két nyilvánvaló, lényeges konklúziójához. Az az elsõ persze, hogy bár sok száz, valójában sok ezer metafora létezik, valamennyi visszavezethetõ néhány egyszerû képletre. Emiatt azonban nem kell aggódnunk, hisz minden metafora más: akárhányszor használunk is egy képletet, mindig más és más variációt kapunk. A második konklúziónk pedig az, hogy vannak olyan metaforák - például az "emberháló" vagy a "bálnaút" -, amelyek nem vezethetõk vissza meghatározott képletre.

Ezért úgy gondolom, hogy - még ez után az elõadásom után is - egész reményteli a metafora jövõje. Hisz ha kedvünk tartja, megpróbálhatunk kitalálni új változatokat a fõ típusokra. Bizonyára nagyon szépek lesznek a variációk, és csak néhány hozzám hasonló kritikus veszi majd magának a fáradságot, hogy elmondja, hogy "Hát, ezek itt a szemek és a csillagok, azok meg az idõ és a folyó, újból és újból". A metaforák majd megragadják a képzeletünket. De lehet, hogy megadatik nekünk - miért is ne reménykedjünk ebben is? -, lehet, hogy megadatik nekünk, hogy olyan metaforákat találunk ki, amelyek nem tartoznak vagy még nem tartoznak az ismert típusokba.

SCHOLZ LÁSZLÓ fordítása

Jegyzetek:

1 Kétkrajcáros nóta (Tótfalusi István fordítása).

2 Csillagok (Szabó Lõrinc fordítása).

3 "De én nem fogom megérni, hogy lássam az irdatlan éjszaka beálltát, / Felhõt, ami nagyobb, mint a világ, / Szörnyet, mely csupa szembõl áll."

4 Jel. 4, 8.

5 A. Lang szerint (Alfred Tennyson, 1901, 17. o.) a The Mystic címû versben található a kérdéses sor.

6 Thomas Wolfe a szerzõje, 1935-ben jelent meg.

7 Héreklaitos töredékei, CXIX (Kerényi Károly fordítása).

8 Strófák atyja halálára (Kálnoky László fordítása).

9 Our lives are rivers, gliding free

To that unfathomed, boundless sea,

The silent grave!

10 A vihar, IV., 1. (Babits Mihály fordítása).

11 Ó jaj, hogy eltûnt minden (Radnóti Miklós fordítása).

12 Havas este megállok az erdõ mellett (Jánosy István fordítása).

13 L. Poem 51, W (ViVa), 1931.

14 "isten rettenetes arca, fényesebb, mint egy kanál / egy végzetes szó képét tükrözi, / így az életem (mely kedvelte a napot és a holdat) / olyasmire hasonlít, ami nem tö rtént meg."

15 Lásd Dean Burton: Petra (1845) címû versét, amely Samuel Rogers Italy: A Farewell (1828) címû mûvét visszhangozza.

16 II. szonett (Szabó Lõrinc fordítása).

17 "Ahogy barbár falu / szokott fonni / kutyakötelet / idegen ellen."

18 Szabó Lõrinc fordításában: "Ahogy itt jár-kél, szép, miként / a csillagtüzes éjszaka."