HANS-GEORG GADAMER

Hallani - látni - olvasni¹

A filológiát Nietzsche óta a lassú olvasás mûvészetének nevezik. E mûvészet, amely arra tanít, hogy ne rohanjunk át a szövegeken, begyûjtve a bennük foglalt információkat, hanem idõzzünk el mellettük, valójában egyre inkább elenyészik. A feladat, amelyre ma vállalkozom, hogy bizonyos megfontolásokat tegyek az olvasás különleges szerkezetérõl. Az olvasás az írásra vonatkozik. Az olvasás azt jelenti, hogy beszélni engedjük, ami le van írva. Mindebben egy lényeges hermeneutikai mozzanat rejlik. Tud-e bárki olvasni anélkül, hogy kizárná olvasásából amegértést? Ha létezne ilyesmi, ez csak valami dadogás, nyökögés, betûzés lehetne, de semmi esetre sem olvasás, amíg maga a nyelv nem vezet be az általa felébresztettbe. Tehát a beszéd megköveteli a megértést. A kimondott szó megértését. A saját szavainkét is. Mindnyájan tudjuk, mit jelent, hogy az ember nem érti a saját szavát. Akkor mondjuk ezt, ha például egy teremben túl nagy a hangzavar. Ez valami lényegeset fejez ki, azt, hogy azért nem értjük a saját szavunkat, mert nem látjuk, hogy a másik hogyan fogja fel. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy asaját szavunkra fülelünk, és közben az a célunk, hogy a másik meghallja, amit mondunk. Sokkal inkább az a kérdés, hogy szavaink miként érkeznek meg a címzetthez. Azt is kérdezhetnénk, hogy a címzett megértésének minden megakadása, ami egyik gondolkodói alaptapasztalatunk, valójában nem arra vezethetõ-e vissza, hogy a szavak nem érkeznek meg hozzá.
        Amennyiben az olvasást kapcsolatba hozzuk a hallással és a látással, atéma vizsgálatának két lehetséges aspektusa van, egy antropológiai és egy poetológiai. Az antropológiai nézõpont õsrégi. E két emberi érzékelési mód rivalizálása jól ismert. Mindenki tudja, hogy a héja jobban lát az embernél, a macska pedig jobban hall nála. A hallás és a látás összjátéka azonban õsidõktõl fogva az embert tünteti ki különleges módon. A hallás nem puszta hallást jelent, hanem a szavak meghallását. Ebben áll a hallás kitüntetettsége. Ezért kerül abban a jól ismert német szólásban is, hogy valakinek eláll a lélegzete (einem vergeht Hören und Sehen), a hallás (Hören) az elsõ helyre. Arisztotelésznek bizonyára igaza van, amikor aMetafizika elején azt mondja, hogy az ember minden érzékszerve közül a szem alegfontosabb, mert a látás teszi jelenvalóvá a legtöbb különbséget, és ezért minden érzékelési mód közül ez áll legközelebb a megismeréshez és a különbségtevéshez.
        De elárul valamit a hallás fontosságáról is. A hallás segítségével fogjuk fel az emberi beszédet, és a beszéd egyetemessége mindent meghalad.
        Jól tudjuk, hogy e két lényeges emberi érzékelés kompenzálja egymást. Aki rosszul lát, többet használja a fülét, mint mások. Másrészt viszont azt is tudjuk, hogy afület bizonyos mértékig helyettesítheti a szem, például az ajakmozgások leolvasásakor. A hallás és a látás, a látás és a hallás viszonya azonban sokkal öszszetettebb, mint elsõre látszik. Amennyiben a hallásról és a látásról az olvasással kapcsolatban ejtünk szót, természetesen nem arra gondolunk, hogy látni kell ahhoz, hogy kibetûzhessük az írást, hanem arra, hogy hallanunk kell, amit az írás mond. Hallani tudni egyet jelent a megértéssel. Ez megfontolásaim tulajdonképpeni témája.
        Az olvasás és a hallás összefüggése kézenfekvõ. Csak az európai kultúra kései korszakában jutottunk el odáig, hogy beszéd nélkül tudjunk olvasni. Ágoston egy helyütt megemlíti, hogy Szent Ambrust sokan csodálták, amiért úgy tudott olvasni, hogy közben nem beszélt hangosan. Saját ifjúságomból jól emlékszem, hogy a boroszlói gimnáziumban némettanárom kezdetben bizalmatlanul tekintett rám - amíg meg nem gyõzõdött ártatlanságomról -, mert írás közben mindig mozgott a szám, mintha beszélnék. Talán ez volt a hermeneutikai tehetség egyik korai megnyilvánulása, és ha valamit olvasok, még mindig hallani is szeretném. Így változik vissza az írás nyelvvé, miközben összekapcsolódik a hallással.
        Ezzel a kérdéseknek egy bizonyos értelemben új területére érkeztünk el. Meg kell különböztetnünk azokat a szövegeket, amelyek arra szolgálnak, hogy elmondják õket, azoktól, amelyeket csak lapról kell olvasni, mert más egy olyan szöveg, amelyet felolvasásra szánnak, mint egy olyan, amelynek csak a halk olvasással kell számolnia, ami végül is egyre gyakrabban fordul elõ kultúránkban. Nem mintha ezek világos különbségek volnának. De az írás mûvészetében is bizonyára van valamilyen szerepe, hogy miként vesszük használatba a leírtakat. Idetartozik a szóbeli költészet manapság sokat vitatott problémája. Amit én annak idején klasszika-filológusként tanultam, hogy az epikai hagyomány csak az írásbeliség bázisán fejlõdhetett ki, nagymértékben korlátozza az a tény, hogy éppen az epikus mondák és az epikus költõi hagyomány esetében bámulatra méltóan hosszú szóbeli hagyománytörténetre derült fény. Jól bizonyította ezt az az amerikai kutatócsoport, amely bejárta az albán hegyvidéket. E felismerést persze helyesen kell értékelnünk. Mindez ugyanis azt jelenti, hogy az írásbeliséget a "mneme", az emlékezet, a beíródás elsõdleges formájaként kell felismernünk magunkban, amely pszichénk mélyén rejlik. A homéroszi eposzokon ugyanolyan jól látható, mint más eposzokon, amelyeket még a rapszodoszok hagyományoztak tovább, hogy hány ismétlõdõ sor, részlet, stíluseszköz és metafora tehermentesíti bennük az emlékezetet. Az írásbeli rögzítés szinte elõvételezõdik a szóbeli áthagyományozódásban.
        Annak megvitatásába ez alkalommal nem szeretnék belemenni, hogy a szóbeli hagyomány és az írásbeli redukció mennyiben befolyásolta klasszikus eposzaink megszerkesztését. Számomra inkább az a fontos, hogy figyelmünket az olvasás és a hallás összefüggésére irányítsuk, és ezzel, hogy ne hanyagoljuk el az író szempontjából oly döntõ fontosságú címzettet, arra, akihez az írás fordul. Jól tudjuk a retorika történetébõl, hogy a szónoklat legnagyobb görög képviselõi beszédeiket írásban készítették el, tehát mai értelemben vett irodalmat mûveltek. Ismert fellépéseik alkalmával szövegeket olvastak fel. Tehát az irodalom és a szónoklat kapcsolata már akkoriban is nagyon szoros volt. Ám viszonylag kései korszak az, amelyre így visszatekinthetünk, és amelybe az általunk ismert szónoki beszédek visszanyúlnak.
        Azok a különbözõ módok, amelyekben az olvasottak hallott szöveggé válnak, nyilvánvalóan rendkívüli jelentõségûek. Gondoljunk csak arra a különbségre, ahogy egy mûfaj, például az eposz hivatásos rapszodosza vagy beszélõje énekel, illetve ahogy a drámák kórusa elõadja dalait. Az utóbbi esetben sem adnak elõ semmi mást, mint a nyelvet, de a nyelvet itt tánclépések kísérik, és ez egészen más, mint az eposz nyelve. A kórusban sokan énekelnek és cselekszenek együtt. Ha a dolgoknak azt az egész sorát szemügyre vesszük, ami ehhez a jelenséghez kapcsolódik, alighanem sokat tanulhatunk az olvasásról (Lesen), és hogy mit jelent egy szöveg konkrét elolvasása (Lektüre).
        Hadd kapcsolódjam itt ahhoz a megkülönböztetéshez, amelyet fiatal oktatóként 1929-ben tettem, amikor a filozófiai tanszéken egy egész féléven át azzal a kérdéssel foglalkoztam, hogy tulajdonképpen mi az olvasás: talán egyfajta belsõ színpadon történõ elõadás? Goethe egy alkalommal ezt mondta. Mindez meglehetõsen szemléletesen fejezi ki, hogy olvasás közben egy színpadot kell felállítanunk magunkban, ha a nyelv artikulációjának távolságait fel szeretnénk mérni, vagy netán közvetítetni is akarjuk. E hasonlat határai azonban mégis nagyon szûkek. Mindez nyilvánvalóvá válik akkor, ha egy fordításra, mondjuk Gundolf Shakespeare-fordítására gondolunk, és mondandómat éppen ezzel a munkával szeretném példázni, mert legutóbb, amikor Rudolf Sühnelt beszélni hallottam, éppen Gundolfról szóló szép munkáját adta elõ. Megmutatta, hogy a német Shakespeare-befogadás hogyan mozdul el egyre inkább az olvasási kultúra klasszikus kora és ezzel az olvasás belsõ színpada felé. Gundolf esetében a költõi fordítás egy színházi elõadásra teljesen alkalmatlan formáig emelkedett. Ez izgalmas dolog. Goethe is messzemenõen így látta, amikor például azt mondta, hogy Shakespeare valódi költõi nagyság. Színházi jelentõsége inkább esetleges és külsõleges. A német klasszika Shakespeare-recepciója valóban teljes mértékben a szó felõl határozódott meg, és a költõi hatásra irányult. Ez természetesen azt is jelenti, hogy mindenekelõtt a felolvasáson alapult. Goethe nagyszerûen olvasta fel saját költeményeit, és Ludwig Tiecktõl tudjuk, hogy Shakespeare drámáinak is hasonlíthatatlanul remek elõadója volt. De olvasásként hogyan értelmezhetõ az ilyen felolvasás? Színészi teljesítményként? Vajon a hang teljes átváltozása képviseli-e az eszményt, amitõl az embernek az a benyomása támad, hogy valóban valaki más beszél? Vagy elég halkan jelezni is a különbözõ beszélõ személyeket, amelyeket a költõi mû és a felolvasó hangjának dallammenete és melódiája tart össze? A felolvasás nyilvánvalóan valamilyen köztes forma a valóságos színpadi elõadás és ama belsõ színpadi elõadás között, amely igazából nem is elõadás, sokkal inkább a nyelv hangzóságának belsõ hallása.
        Mindenki számára világos, hogy az utóbbi az irodalom jellemzõje. Bár irodalomnak hívjuk, tárgya mégis a nyelv és nem az írás. Az irodalmi hagyomány tulajdonképpeni valósága a nyelv, amely legszélsõségesebb esetben lehetõséget nyújt arra, hogy minden anyagiból kivonjuk magunkat, és a rögzített szöveg nyelvének kifejlésébõl új értelmi és hangzásbeli valóságot alakítsunk ki. Minden más mûvészet, köztük természetesen a színházmûvészet is, kötve van az anyagilag korlátozott feltételekhez. Így például mondhatjuk azt egy színmûrõl, hogy nem lehet eljátszani, ami azt jelenti, hogy a korlátozó körülmények, amelyek azáltal jönnek létre, hogy a szöveg a nyelven kívül egy másik megjelenési módba is átkerül, sértik a nyelvben megjelenõ értelem szuverenitását. Itt ragadható meg leginkább az olvasás és a hallás összefüggésének lényege. Az irodalomban az írás néma jeleinek és a nyelv hallhatóságának feszültsége végérvényesen feloldódik. Az értelmet nemcsak olvassuk, hanem halljuk is.
        Nem teljesen jogtalan tehát Goethéhez hasonlóan belsõ elõadásról beszélni. Mindez átvezet témánk második kérdéséhez, az olvasás és a látás viszonyának vizsgálatához. Itt természetesen nem arról a triviális igazságról van szó, hogy aki el akar olvasni egy írást, annak látnia kell, hanem arról, hogy az olvasás során valamiféle látvány is megszületik, amit "szemléletnek" (Anschaung) nevezünk. Ez a nyelv evokatív erejének és a költõi szó evokatív erejében való beteljesedésének csodája. Azt is mondhatnánk, hogy a költõi szó autonómiáját éppen ez az erõ bizonyítja. Ugyanakkor kissé zavart elméjûnek kell tartanunk azt, aki, hogy jobban megértse a mûvet, elindul, hogy a valóságban is fölkeressen egy versben vagy egy elbeszélésben ábrázolt tájat. A nyelv evokatív ereje elvezet a szemlélet szemléletéig, ami az önállításnak egyenesen rejtélyes jelenlétével rendelkezik.
        Ez a második dolog, amellyel kapcsolatban szeretnék egy megjegyzést tenni, mert a jelenlét kérdése, Emil Steiger óta, aki a heideggeri belátások hatására az idõt a költõi képzelõerõ eszközeként kezelte, valóban sokat vitatott probléma. Amai posztstrukturalista poetológia egészen szélsõséges ebben a dologban. Szinte pert indít mindenféle jelenlét ellen. Szerintem ez félreértés. Derrida az ilyen jelenlétben agörög metafizika folytatólagos hatását látja. Heidegger valóban arra tanított bennünket, hogy a görög metafizika és annak létmegértése a jelenléten alapul. A görög létmegértés tulajdonképpeni jellegét a jelenben kéznél lévõ és ajelenlévõ szabja meg. Alét jelenének ez az idõbeli módja kétségtelenül ellentétes a beszéd és a hallás idõbeliségével, amely magában foglalja a szukcesszivitást. De amit látnunk kell, az van, és ugyanez érvényes a beszéd által felkeltett szemléletre is. Rövid Shakespeare-tanulmányában Goethe megkülönbözteti a szem, pontosabban a külsõ látás értelmét a belsõ értelemtõl, amit a szó önmagában megfelelõen betölt. Számunkra ez jelenti az igazi problémát: min alapszik és hogyan épül fel az a szemléletesség, amit nemcsak a költõben, hanem mindenkiben, aki a nyelvet használja, nyelvi kifejezésének minõségeként becsülünk?
        Gondoljunk egy "szemléletes" beszámolóra. Ha valaki elmesél nekünk valamit, nem kell költõnek lenni ahhoz, hogy úgy érezzük, mintha mi is ott lettünk volna. Aköltõi beszéd esetében is erénynek tartjuk, ha megmozgatja képzelõerõnket, és aváltozó, feltûnõ, majd elhalványuló arcok sokaságából egyfajta összhatást és az egészre kiterjedõ szemléletet épít fel. Mi történik ilyenkor? Természetesen nem annak a módnak a belsõ értelmérõl van szó, ahogyan a filozófusok, például Kant, beszélnek errõl. Amikor Kant az idõ szemléleti formáját belsõ értelemnek nevezi, az idõt szukcesszív sajátságában értelmezi. A térbeli dolgok egyidejûségétõl eltérõen az idõ az egymásutániság szemléleti formáját mutatja. Azoknak a céloknak az érdekében, amelyek kedvéért Kant ezt a megkülönböztetést tette, ez a megállapítás helyes. De a szemléletességnek ahhoz a problémájához, amelyet itt jó okkal vizsgálunk, a valóságos olvasás esetében ennek nyilvánvalóan semmi köze. Nem az egymásutániság, hanem a nem egyidejû jelenléte alapoz meg minden olvasást. Aki a szövegeket nem artikulációjuk, modulációjuk és tagolódásuk teljes kifejlésében fogja fel vagy adja vissza, az tulajdonképpen nem tud olvasni. Az olvasás nem a szavak és újabb meg újabb szavak puszta sorba állítása. Ezt legföljebb betûzgetésnek vagy felmondásnak nevezhetnénk. Az olvasás ezzel szemben csendes módja annak, ahogyan valamit újra szóhoz engedünk jutni, és ez feltételezi a megértés elsõ lépéseit is. Tudjuk, mit tekintünk jó felolvasásnak. Jól érthetõnek kell lennie, ez pedig csak úgy lehetséges, ha a felolvasó is jól érti, amit olvas. Alapvetõen nem hiszem, hogy más számára is érthetõen fel lehet valamit úgy olvasni, hogy az ember maga egyáltalán nem érti, amit olvas.
        Mit jelent azonban itt a megértés? Alkalmasint messzemenõ folyamatosság áll fenn az értelem legvakmerõbb feltételezése és a számadásra képes megragadás között. Minden bizonnyal ez akkor a legfeltûnõbb, ha nem csupán olvasásra és felolvasásra kerül sor, hanem rendes színházi játékra is. Amegértés különbözõ fokozatai, amelyek mondjuk az attikai színházi közönséget egy közös ítéletben egyesítették, nem a részleges megértés kibõvítései a kiteljesedett megértés irányába. E fokozatok koncentrikusan egymásba kapcsolódnak. A mai színész is szüntelenül a "megformálás" és atudatos interpretáció variációs terében áll. Jól ismerjük ezt a helyzetet az ellenpéldákból, például amikor valaki csak felmond egy verset, mint gyerekkorunkban, amikor szüleink születésnapján el kellett mondanunk egy szöveget. Ez olyan mondás, ami valójában nem az. Hiszen anyelv kifejlése itt a puszta memorizálás gondolat nélküli formájának szélsõségébe süllyed, és nem amegértõ kifejlésben bontakozik ki, ami nem utánzás (Nachahmung), hanem megformálás (Ahmung), a kifejlés teljessége. Ezek nyomán nem nehéz megragadni azt a lényegszerû különbséget, amely a jelenlét és a tiszta kifejezõdésében a fizikai, a mérhetõ idõben megnyilvánuló egymásutániság idõbeli alkatának szemléletessége között fennáll.
        E különbség bizonyára a legszorosabban összefügg a beszéd lényegével, annak az értelemnek az elõvételezésével, amelyre minden beszéd keresve, hibázva és célját megtalálva irányul. A valóságos beszéd mindig megpróbálja felébreszteni aszemléletet, mégpedig úgy, hogy a mondottak azáltal válnak szemléletesen jelenvalóvá, hogy nem csupán valamiféle egymásutániság bontakozik ki, hanem egyfajta egység is, amely alakot nyer. Így joggal beszélhetünk a megalkotottságnak arról a formájáról, amelyre az alkatpszichológia tanított bennünket. Vagy Dilthey értelmében egy középpontban való centrálásról beszélünk. Mindezeket a dolgokat legjobban a zenehallgatásból ismerjük. Hiszen mit jelent ott a megértés? Az információtartalomra irányuló megértésnek a zenében nincs mit megértenie. Kirõl mondhatjuk tehát, hogy megért valamit? A negatív szélsõség jól látszik olyankor, amikor valakinek egy zenedarab végén elõször nyugtalanul körül kell néznie, hogy elkezdhet-e tapsolni. A megértés tehát azt is magában foglalja, hogy elõtte jár annak, ami még csak következik, illetve ami nem következik, és ezt olyan biztosan hallja, hogy ilyesféle probléma egyszerûen nem támadhat. Min nyugszik ez az egységképzés? Mi az idõ, amelyben az értelem és a hangzás nyelvi alakzatainak ilyesféle megértése lezajlik? Lényege biztosan nem a mostok mérhetõ egymásutánjában van.
        Arisztotelész egy helyütt az átcsapás lényegét vizsgálja. Átcsapás, azaz metabole alatt olyan jelenségeket ért, mint például amikor egy lehûtött folyadék hirtelen megfagy. Ezzel azt igyekszik jelezni, hogy nem minden mozgás az idõ dimenziójában zajlik. A látás fizikája is ismeri az átcsapásnak ezt a hirtelenségét. Nos, hasonlóképpen minden megértést is az átcsapásnak ez a hirtelensége jellemez. Ez történik, amikor a mindennapi életben meghallgatunk egy puszta közlést: hallgatjuk, míg egyszer csak megértjük. A megértés pillanatában úgyszólván az egész jelen van. Türelmetlen emberek sokszor nem szeretik, ha a másik ilyenkor végigmondja a közlendõjét.
        Az irodalom esetében azonban biztosan nem így van. Itt a beszéd értelmének egésze mellett a nyelvi megjelenés egésze is fontos. De ez az egész, amelyet anyelv, különösképpen a költõi nyelv tesz szemléletesen jelenvalóvá, szintén nem a szavak egymásutánjából épül fel, hanem egy csapásra jelen van. A jelenlétnek ez a fajtája természetesen nem a pillanatnyiság értelmében van jelen, hanem magában foglalja a teret kitöltõ egyidejûséget. Ebben az irányban a német romantika, Novalis, Baader és Schelling tették meg az elsõ jelzéseket, hogy aztán Bergson Anyag és emlékezetével váljék általánosan elismertté. A "jelenlét" szó használata jól mutatja ezt. Akkor mondjuk például egy emberrõl, hogy "van jelenléte", ha mindenki észreveszi, amikor bejön egy helyiségbe, míg valaki mást nem. Egy nagy színészrõl is mondhatjuk, hogy "van jelenléte", azaz megtölti a színpadot, akkor is, ha csak a háttérben áll, amásik pedig hiába igyekszik, nem tesz szert ilyen jelenlétre. A jelenlét olyasmi, ami egyfajta saját jelenként terjed ki, hogy szinte megállítja az idõ rejtélyes és szörnyû múlását, a pillanatok tovapergését. Ezen alapszik a nyelv mûvészete. Képes arra, hogy az idõ irtózatos rohanásában valamit megtartson. Hiszen nem az általa kínált információk kedvéért olvasunk el egy irodalmi alkotást, hanem hogy újra és újra visszavessen a mû egységébe, amely egyre differenciáltabban nyilvánul meg elõttünk.
        A tudomány - az antik retorikától kezdve a filológián át a szövegnyelvészetig és a hangtanig minden tudományterület - segítségével sokat megtudunk azokról a stabilizáló tényezõkrõl, amelyek a beszédnek ilyen tartást adnak. A ritmus és a rím, az asszonánc és a hangtani szimmetria funkciója minden nyelvi megnyilvánulást átszõ, a reklámszövegtõl a költeményig. Ami rímes formában szól, az még nem feltétlenül vers. Miközben a rím is azok közé a stabilizáló tényezõk közé tartozik, amelyekkel a költészetben találkozunk. Talán ez a líra egyik legnehezebben kezelhetõ eszköze. A modern költészet alkalmasint azért vált olyan tartózkodóvá a rím használatában, mert egyre többen lettek, akik kihasználták a rímet. Ezért egyre nehezebb elkerülni, hogy ne zörögjön a rím. De a többi mûvészi eszközt is sokszor ugyanígy kihasználják, például a betûrímes asszonáncot. Valójában a költõi kapcsolási módok egyszerûsége folyamatosan ellenáll a nyelv elhasználódásának. A nyelv elhasználódása azt jelenti, hogy a nyelv nem nyújtja többé, amire képes: hogy új bensõségességet, új jelenlétet teremtsen, amely nem használódik el, hanem szüntelenül egyre mélyebbé válik. Ez persze azt is kifejezi, hogy a szavak elõbb nem a hangzás külsõlegességében, aztán a jelentés teherbíró képességében, végül a jelentésbeli összefüggés megalkotásában erõsödnek, hogy egyre inkább egésszé álljanak össze. Az értelem és ahangzás hatásbeli egysége, amit az egész hordoz, minden szóban benne van. Az egész benne foglaltsága a mû minden részletében azt is feltételezi, hogy az is feloldódik benne, akit a mû teljesen eltölt - ahogy a szemlélõ a szemléletben vagy az énekes az énekben. Ez az igazi értelme annak, amiért egy költeményt kívülrõl megtanulunk. A költõi szó jelenlétének folytonos parúziájában vagyunk teljesen otthon. Azt mondjuk, hogy valaki kívülrõl vagy betéve tud egy verset, és éppen ez az, ami más esetben is az idegenség legyõzését jelenti, az otthonlét, a lakozás valamiben. A "lakozás" (Wohnen) kifejezést Goethe egy alkalommal ilyen összefüggésben használta. Heidegger pedig részletesen is tárgyalta ezt. Így a"hallás - látás - olvasás" témája a különbözõ nézõpontok sajátos elhatároltságában és megoldhatatlanságában, ahogyan megnyilvánul, végül a legerõsebb összefüggésbe helyezõdik. Minden tapasztalatunk egyfajta olvasása, kiolvasása annak, amire létünk irányul, és önmagunk beleolvasása az így kifejezett egészbe. Aköltészettel bensõséges viszonyba hozó olvasás is lakhatóvá teszi a jelenvalólétet.

SCHEIN GÁBOR fordítása

        1 Az elõadás eredeti címe: Hören - Sehen - Lesen, in: Hans-Georg Gadamer: Gesammelte Werke, Bd. 8., J. C. B. Mohr, Tübingen, 1999, 271-278. Az elõadás az 1982. június 30. és július 2. között Rudolf Sühnel tiszteletére Heidelbergben, az anglisztika tanszéken rendezett szimpóziumon hangzott el.