Bacsó Béla

H.-G. Gadamer a hûtlen hermeneuta?

A hermeneutikát, fôként annak Heidegger korai elôadásaiban kialakított formáját mostanában igen sok kritika éri. Mint ismeretes ezek az elôadások meghatározóak voltak Hans-Georg Gadamer hermeneutikájának kibontakozásában is. Egyik legkorábbi Heidegger elôadás szövegének publikálásakor a következôképpen fogalmazott Gadamer: kétségtelenül ez képezte filozófiám kibontakozásának vezérfonalát (v.ö. Gadamer 1989.)

Nem a kritika elhárítása, s nem is valami puszta védekezô álláspont kiépítése a célom, hanem bizonyos hangsúlyok és bizonyos olyan szempontok érvényesítése, amelynek figyelmen kívül hagyása még egy olyan jelentôs értelmezôt mint John D. Caputo is tévútra vittek. Caputo Radical Hermeneutics címû könyve három irányban értelmezve alakította ki saját radikális álláspontját: Heideggernek a fakticitás hermeneutikájaként kibontott létmegértô filozófiája, a gadameri filozófiai hermeneutika és Derridának a hermeneutika dekonstrukciója irányában. Az alábbiakban nem szándékozom végigkövetni a radikális hermeneutikát mindhárom irányban, hanem pusztán azt kívánom vizsgálni, hogy mennyiben jelentette a gadameri Platón olvasat éppen annak a radikális oldalnak, azaz a fakticitás hermeneutikájának a megôrzését, amit Caputo nem csak Gadameren kér számon, kijelentvén, hogy Gadamer ezt a hermeneutika késôbbi kibontásakor veszendôbe hagyott menni, hanem a Lét és idôt követô Heidegger ú.n. létmitológiáján is. Ezt egy nemrég megjelent írásában a következôképpen fogalmazta meg Caputo: „Vitathatatlanul igaz, hogy a központi belátás közös forrását képezi a heideggeri fakticitás hermeneutikája mind a gadameri, mind pedig a radikális hermeneutikának. Csakhogy a radikális hermeneutika megkérdôjelezi Gadamer hûségét Heidegger jóval radikálisabb oldala iránt (miként kérdôre vonja Heidegger hûségét önmaga jóval radikálisabb oldala iránt is!)." (Caputo 1997. 15. o.)

Kézenfekvônek tûnik, hogy legelôször is megvizsgáljuk, hogy Gadamer valóban elárulta-e a heideggeri hermeneutikát, máshol kifejezetten reakciósnak nevezi azt. Magam a kelet-európai ideológiai gyanúval élés és gyanúsítás visszacsengése miatt nem használnék ilyen kifejezéseket, ha nem szerzônk beszélne így: „Gadamer betrays the hermeneutics of facticity" (u.o.) A lényeges azonban az, hogy valóban elfelejtôdött, illetve maga Gadamer talán nem fektetett elég hangsúly arra, hogy hermeneutikáját, amely kétségtelenül a húszas évek elején tartott heideggeri elôadásokból vette kezdetét, erôteljesebben ehhez a kezdethez kapcsolja. Vagy inkább úgy fogalmaznék az Igazság és módszer magnum opusában ez nem világlik ki oly erôvel mint az elsô Platón könyvben, illetve számos kései elôadásában és tanulmányában. Gadamer nagyon is jól tudja, hogy itt nincs helye többé a hegeli abszolút szellem (legyen az akár a hagyományként felmutatva) és önmaga tiszta átláthatósága fogalmainak, aki egyszer megértette a fakticitás hermeneutikájának jelentôségét, az csakis a hermeneutika destruktív radikalitása felôl értheti meg azt, ami van. S ami van, ami jelen van, nem a prezencia bevilágított színpadán örökkön-örökké mutatkozónak az önélvezete, hanem azt a rejtélyt hozzáférhetôvé tenni kívánó megértés, hogy valami jelen van mint radikálisan más lehetôség, mint valami, ami értésre vár. „A fakticitás hermeneutikája azon rejtély elôtt áll, hogy a jelenvalóságba (Da) vetett jelenvalólét önmagát értelmezi, önmagát folyton lehetôségekre, az eljövôre (auf Kommendes) vetíti ki, mely valakinek az útjába kerül (begegnet)." (Gadamer 1995. 64. o.)

Akkor nézzük meg ennek a kezdeti hermeneutikának néhány olyan aspektusát, amely fontos lehet Gadamer hermeneutikájának a megértése szempontjából is. Heidegger a következôképpen kezdte 1923-as freiburgi elôadását: „Fakticitás »saját« jelenvalólétünk létjellegét illetô megjelölés. Pontosabban a kifejezés azt jelenti: mindenkor ez a jelenvalólét (a »mindenkoriság« fenoménje; v.ö. elidôzés, nem-megfutamodás, valaminél-jelen-lenni, jelenvaló-lenni), amennyiben létszerûen önnön létjellegében van »jelen«." (Heidegger 1988. 7. o.) Ez pedig végsô soron annyit tesz, állítja Heidegger, hogy a jelenvalólét nem a szemlélet számára szolgáló tárgyként, nem is a tudomásul vétel vagy hasonló birtoklás módján van, hanem mindig valamiként a mindenkor lehetséges lét módozataként van jelen. „Sein — transitiv: das faktische Leben sein!" (u.o.) Az embert ez a soha teljességgel birtokba nem vehetô lét tünteti ki, illetve ez állítja újra és újra a megértés elé. A lét tehát túlmegy, meghalad és lehetetlenné tesz egyetlen végsô tárgyszerû megjelenítést. Az ember, ahogyan van, ahogyan leledzik egy világban, a benne értésére váró kitérésének, kisiklásának, szorongáskeltô idegenségének kitett. A hermeneutika nem több és nem kevesebb, mint a mozgásban levô, kitérésre kész és így nem uralható létünk megértésére tett folytonos kísérlet. A megértés „das Wachsein des Daseins für soch selbst" (Heidegger u.o. 15. o.), a jelenvalólét megértôn és éberen fordul önmaga felé, de mint Gadamer ugyancsak hangsúlyozza, minden megértés valaminek valamiként történô megértése és ezzel egyidejûleg megértése önmagunknak. A megértés nem tárgyiasító. Ludwig Landgrebe egy jóval késôbbi visszatekintô írásában joggal jelölte ki a fakticitás felôl történô hermeneutika alapvetô fordulatát a következôképpen: „Heidegger értelmében vett fakticitás semmiképp sem faktumlét (világi faktum) Husserl értelmében. A heideggeri fakticitás minden lehetséges felmutatás alap-oka (...) A jelenvalólét léte ill. legbensôbb struktúrája, a fakticitás nem fogható fel egy a szubjektív sokféleségek közepette egységként konstituált tárgy sémájára, és ez annyit jelent, hogy az emberi jelenvalólét egyáltalán nem fogható így fel." (Landgrebe 1963. 38. o.)

Heidegger alapvetô felismerés, hogy ennek a faktikus életnek, faktikus jelenvalólétnek a megértése radikálisan fogja a teljes megértéselméletet megváltoztatni éppen a tárgyiasítás, a végsô meghatározás, teljes rögzítettség visszaszorításaként. Heidegger a fakticitásban a mindenkori teoretikus szemlélô tárggyá tétel ellenpontját ismerte fel: a bizonyosságra törô objektivitás bizonytalan menekvés a fakticitás elôl (v.ö. Heidegger 1985.90.o.). Néhány évvel késôbb a Lét és idôben innen érthetô meg az a lényeges, a hermeneutikai megértés szempontjából alapvetô felismerés, hogy a jelenvalólét létéhez hozzátartozik a lenni-tudás, amely mint tudjuk lehetô-létként úgy van, hogy valamiként már ért, ám soha sem úgy, ahogy lenni-tud. Soha nem feledhetô az az olykor alig feltûnô elmozdulás, amely az önnön létét megértô jelenvalólétet állandóan érinti, nevezetesen, hogy miközben egzisztenciálisan már az, ami lenni-tudásában még nem (v.ö. Heidegger 1989 285-286.o.). Az ember önnön véges létében megértésével a megértendô (a lét) vonatkozásában soha nem tud az lenni, ami egzisztenciálisan. Heidegger a Lét és idôben egyáltalán nem adja fel azt a radikalizmust, ami korábbi hermeneutikai elôadásaiban megtalálható volt. Az ugyancsak Arisztotelészhez kapcsolódó Anzeige der hermeneutischen Situation 1922-es elôadásban olvashatjuk: amit az egzisztencia mutat, soha sem kérdezhetô közvetlenül vagy általánosan, mivel az egzisztencia csak önmagán válik (be)láthatóvá a fakticitás kérdésessé tételének kibontásában (Vollzug), abban ahogy a fakticitás mindenkori konkrét destrukciója a mozgás motívumai és irányai tekintetében megtörténik (v.ö. Heidegger 1989. 245. o.). Majd Caputonak tetszô módon — amire Gadamer szintén felfigyelt az Anzeigehez írott bevezetôjében — Heidegger Arisztotelész elemzése a mozgás, mozgásban-lét (kineszisz) felismerésére fut ki, arra, hogy a létezô valaminél/valamire irányulón kívül van (Aussein auf etwas), ami felszámol mindenfajta végsô intencionális ráirányulást, hiszen ez csak egy elôzetes szándék, a valamiként már értett világ elôzetes birtokba vétele (Vorhabe), ami a létet sokféle módon, a nyelv útján kifejezô (logosz) lény számára önnön faktikus létlehetôségei közül csak egyet enged lehetôvé válni egy nem-várt értelemlehetôség irányában. Az emberi létezés mint megértô, éppen a valamiként mindig — ám teljességgel soha sem — birtokunkban levônek és értettnek vélt vonatkozásában kerül kívülre, azáltal hogy a faktikus életben nem közvetlenül és általánosan hozzáférhetô értelem egy olyan tendenciát nyit meg, amely nem látható a maga nyilvánvalóságában. Ennek megértésére használta Heidegger az 1921-22-es Arisztotelész elôadásában a kissé expresszionista megfogalmazást, eine gegenruinante Bewegtheit (v.ö. Heidegger 1985. 153. o.), a destrukció kikényszerítette ellenmozgás lényegében az értelmezésnek az a kibomlása (Vollzug), amely magát a kérdésesség elsajátított megközelítésmódjában teszi hozzáférhetôvé. Az értelmezés destruktív ellenereje, a romossá és értelmetlenné váló (mert már jól értett) faktikus életet ebben a radikálisan másként hozzáférésben engedi lenni, azaz engedi, hogy mindaz, ami létezésének értelmét adta megrendüljön. Így és csak így érthetô, hogy Heidegger a Hermeneutik der Faktizität elôadásban a hermeneutikáról mint destrukcióról beszélt, ez a destrukció pedig talán a hideg hermeneutáknak is tetszô módon kerül megfogalmazásra Gadamernél — Abbau zur Freilegung (v.ö. Gadamer 1995.65.o.), egy olyan állagmegôrzésrôl van szó, mely nem azzal van elfoglalva, hgoy toldozgasson és javítgasson egy összedôléssel fenyegetô épületben, hanem szabaddá tesz és hozzáférhetôvé tesz olyan elemeket, amelyek idôlegesen az értés stabilitását segítik, kibontják (a szó kettôs értelmében) mindazt, ami beomlással fenyegetett. Az értelmezés kibontása egy olyan mozgás és mozgatottság, valami, ami megindít és arra indít, hogy szabaddá váljunk annak vonatkozásában illetve attól, ami rombadôléssel fenyeget. Ez a fenyegetô, nem kiismerhetô és nem közvetlenül érthetô elem veti vissza az értelmezô embert a létezés áramába, ez a nem kiismerhetô, ami megfoszt az otthonos/ismert elemek vonatkozásában és azok birtoklásában való élettôl, egy kezdeti nyugtalanságban (Unruhe) jelentkezik. A húszas évek elején Ágoston, olykor Pascal nyomán fogalmazta meg Heidegger ezt az életet magát, annak értelmezettségét érintô megrendülést, azaz beálló nyugtalanságot: „inquietum cor nostrum, die große unaufhörliche Unruhe des Lebens" (v.ö. Heidegger 1993. 62-63. o.), ez az életet átható nyugtalanság nem torkollik káoszba, hanem megnyitja, hozzáférhetôvé teszi, vagy inkább kiélezi (Zugespitztheit) a szituációt egy nem a mi döntésünk eredményeképp elôálló módon. Ennek a nyugtalanító és szorongáskeltô és következésképpen újra értelmezendô szituációnak az igazi mozgatója maga a szorongás, melynek egyik elsô korai megfogalmazását találjuk A vallási élet fenomenológiája címû elôadásban: „A szorongás irányát vesztett tapasztalata: nincs és nem lehetséges iránytvenni a tulajdonképpeni önmagából. A szorongás maga szab irányt." (Heidegger 1995. 268. o.) Ez a radikális kívül-lét meghiúsít minden önmagához visszatérô tulajdonképpeni, önazonos szubjektum-létet, az értelmezés a valamiként értett világ megrendülésével, a szituáció kiélezett/kiismerhetetlen jellegével szembesít, amelyet az önmaga-lét ebben a kérdésességben, mintegy önmagán, önmaga faktikus létén tapasztal. Az Arisztotelész elôadásban így fogalmazott: „A nyugtalanság (Un-ruhe) és kérdésesség; az idôben-kifejlés erôi; nyugtalanság és mirevalóság. A nyugtalanság nyugtalanító aspektusa. A faktikus élet aspektusának fel-nem-oldott, el-nem-döntött közöttje: a környezô-, a másokkal osztott-, az önmaga-világ, az egykori és késôbbi világ között (zwischen Um-, Mit-, Selbst-, Vor- und Nachwelt); valami pozitív. (...) Nyugalom és nyugtalanság; fenomén és mozgás (v.ö. arisztotelészi mozgásfenomén)." (Heidegger 1985. 93. o.) Heidegger a tiszta fenomenalitás és idôn kívüli tárgyszerû rögzítettség ellenében fordul a mozgás, a lét mint más kifejlése felé. A kineszisz azonban kiegészül az együvéfogó phroneszisszel, mely nem egyszerûen valami végsô bölcsesség és a helyes válasz letéteményese az adott kiélezett szituációban, hanem annak lehetôsége, hogy a megértô ember mind élesebben szembesüljön azzal, ami megértendô, vagyis a dologgal és annak elváltozni képes mivoltával, ami végsô soron minden végsô értelmezést destruál (v.ö. Heidegger Platon: Sophistes 1992. 197, 258, 367. o.).

Joggal mondta a Radical Hermeneutics szerzôje, hogy a hermeneutika igazi fordulata és radikalizálódása az arisztoteleszi kineszisz Heidegger által történô újraértelmezéséhez kapcsolódik, ezt fenntartani, mozgásban és áramlásban tartani a jelenkori filozófia egyik fô ismérve és legfôbb kísérlete.

Caputo újabb írásaiban sem adja fel a heideggeri filozófia és közvetve minden esszencializmus „demitologizálásának" programját és ebben is kitüntetett helyet foglal el a „factical life" értelmezése. „A faktikus élet folyton-folyvást kitér/menekül a kiinduló elvektôl/a kezdetektôl, a végsô léttôl és a létezô értelmétôl (...) A faktikus élet nem nyugszik mintegy elôttünk/nincs egyszerûen kéznél (vorhanden), nem tehetô tisztán vizsgálat tárgyává. Kisiklik és mozgásban van, folyton meg/kivonja magát (entziehen), el-mozdul a puszta szemlélés elôl." (Caputo Demythologizing Heidegger 1993. 44. o.)

Mennyiben maradt hû a késôbbi hermeneutika a fakticitás alá foglalt új filozófiai program iránt. Gadamer az Igazság és módszer egy helyén a következôképpen fogalmazott: „Az önmagát a létlehetôségei alapján felvázoló jelenvalólét mindig már eleve »volt«. Ez az értelme a belevetettség egzisztenciálénak. A saját léthez való semmilyen viszonyulás sem tud visszamenni e lét fakticitása mögé — a fakticitás hermeneutikájának ez a volt a csattanója a husserli fenomenológia transzcendentális konstitúció-kutatásával szemben." (Gadamer: Igazság és módszer 1984. 190. o.) A megértés végsô lezárhatatlansága, nem idôn kívüli jellege, a megértendô/a dolog felôl elôálló destruktív kimozdítottsága, a kérdés nem szubjektum felôl történô projektív kibontása stb. mind-mind azt mutatják, hogy Gadamer megértette mestere szándékát és azt kellôen kamatoztatta saját hermeneutikájának kidolgozásakor. Így volt ez már a korai Platón-könyvben (1931) is. Mindjárt a filozófia feladatát megfogalmazó kijelentés is erre utal, ez ugyanis nem bölcsesség (szophia), egyfajta tudás adta rendelkezés önmagunk felett, hiszen az emberi lét éppen, hogy nem rendelkezik önmaga felett, a filozófia a magát meghaladni képes/önmagán túllépni képes embert önnön kérdésességében gondolja újra (v.ö.Gadamer Platos dialektische Ethik 1985. 7. o.). Gadamer igazi merészsége, hogy Heidegger 1924-es Szofista értelmezéséhez kapcsolódóan a szókrateszi/platoni dialógusforma antiesszencializmusát viszi tovább a dialektika értelmezésében, kijelentvén, hogy az nem egyszerûen a dolog puszta látása, hanem éppen hogy elôállítja a dologtól való távolságot a róla való beszéd útján. A logosz kitüntetett sajátossága, mint Gadamer felismeri, a dolgot érintô sokrétû/megsokszorozott nyelvi kifejtés, amely éppen abból táplálkozik, hogy mind inkább arra törekszik, hogy felmérje a dologtól való távolságot (Sachferne), mely teljességgel nem szüntethetô meg, „dies Vervielfachen des Einen ist eine positive Möglichkeit des Logos" (u.o. 16. o.) eredményezi, hogy Gadamernél soha sem egy végsô/rögzített nyelvbe foglalt értelemrôl van szó, hanem a megértendô/a dolog felôli meg-megújuló kikérdezettségrôl, amelyre a logosz megsokszorozásával felel az ember. Ebben a dolgot felmérô, számot adó beszédben bomlik ki a tudás, amely mint már Heidegger hangsúlyozta nem „Wortwissen", azaz nem a már ismert és nyelvileg rögzített egyszerû továbbmondása, hanem a tudás állandó megrendülése a dolgok változni képes mivolta miatt. Gadamer egész hermeneutikájának alapelve nyilatkozik meg abban a felismerésben, amit úgy mond „Tendenz auf den starkeren Logos" (u.o. 35. o.), az a logosz csak is a dolog, a megértendô felôl kap megerôsítést, vagyis arra kihegyezett, ami benne megértésre vár. Miként Heidegger ô is kiemeli a megnevezés a névadás ideiglenes jellegét (onomatikus logosz), amit Gadamer „a világ elsô megértô birtokbavételének" (u.o. 52. o.) nevez, amit azonban éppen a dolog magával ragadó és kimozdító jellege rendít meg és ragadja magával a megértô embert (pathosz, Mitgenommensein). A megértés állandó határáthágás (perasz), egyben az alap megrendítettsége. Ezt nevezi Gadamer „Werden zum Sein"-nek, azaz a kifejlés elementáris létvonatkozásának, amely minden végsô megértés hiábavalóságát is kimondja. Az 1931-es megfogalmazás jelenik meg egy jóval késôbbi írásában Szó és kép — „így igaz, így létezô", ami viszont már a mûvészet hermeneutikájának is fogódzót nyújt és egyben bemutatja a gadameri hermeneutika következetességét és kitartását a heideggeri radikális oldal mellett. Gadamer itt is a heideggeri olvasatot követi, amikor kijelenti, hogy a mû energeia, azaz úgy van, hogy célját/kiteljesedését önmagába rejti, ez az a „Volllzug-sein", amit úgy fordíthatunk, hgoy ön-beteljesítô-lét (célját magában hordó létmódú, telosz ekhei). A mûalkotás ezért fed fel egyidejûleg, egy idôben annyi belôle megértendô célzó beszédet (az egy mûvet célzó megsokszorozott beszéd=logoi), ezért igényel elidôzô nálalétet, amely minden eddigi értelmezést destruálni képes. Gadamer úgy fogalmaz, hogy „valami kiderül számunkra, ha jól értjük a dolgot" (Gadamer: Szó és kép 1994. 248. o.) Ez pedig, ha az eddigiek értelmében jól értjük, a mû mint megértendô megszüntethetetlen elsôbbségét, másként és másként elô/feltûnô értelmét adja. Karl Ulmer az 1953-ban publikált doktori értekezésében, amit Heideggerhez írt, hasonlóan az energei és entelecheia felôl értelmezte a mûalkotást: „Ha valami a mûben van, akkor az ezenközben képes megjelenni, anélkül, hogy már a maga teljességében megmutatkozna az, ami ô (van), tehát anélkül, hogy beteljesedett lenne. A mûalkotás mint elénkbe-tûnô teljességgel különbözik az elénkbe-tûnéstôl mint folyamattól. A mû az, ami célját magába rejti (to echon telosz) és éppen emiatt gondoljuk el ezt a létmódot a beteljesedés (he entelecheia) fogalma alatt." (Ulmer 1953. 12. o.)

A mûalkotás a sokrétû kifejlés módozataiként van elôttünk, ám ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy soha sem egy-értelmû és örök idôkre jelenlevô, minthogy a cél nem rajta túl levô, hanem önnön létezésében hordja. A mû így jelenti a lét egyfajta gyarapodását (Zuwachs am Sein, Gadamer megfogalmazása), melyet soha sem hagyunk magunk mögött. A mûalkotás megütköztetô és magával ragadó jellege — melyet Platón nyomán elevenített fel Gadamer a mûvészetrôl való gondolkodásban —, a mû rendíthetetlen elsôbbségét teszi nyilvánvalóvá, melyhez a megértéssel fel kell nôjünk. Ha erre képesek vagyunk, akkor elmondhatjuk kiderül mi is a dolog, amely megfogott minket.

Ez az alázat hermeneutikája, ahogy D. Michelfelder (v.ö. Michelfelder 1994.) fogalmazott, amely nem hiszi, hogy mindig elôre sejti a rianást, a törés helyét, inkább odaadóan figyel arra, ami folyton kérdést intéz hozzánk, legyen az akár egy mûalkotás.

Idézett mûvek

 J.D. Caputo — Demythologizing Heidegger Indiana U. P. Bloomington 1993.

 J. Caputo és R. Martinez — A Philosophical Propaedeutic: on the Very Idea of Radical Hermeneutics in. The Very Idea of Radical Hermeneutics kiad. R. Martinez Humanities Press NEw Jersey 1997.

 H.-G. Gadamer — Igazság és módszer ford. Bonyhai Gábor Gondolat 1984.

 H.-G. Gadamer — Platos dialektische Ethik in. u. ô. Griechische Philosophie G.W. 5. kötet J.C.B.Mohr (Paul Siebeck) Tübingen 1985.

 H.-G. Gadamer — Heideggers „theologische Jugendschrift Dilthey-Jahrbuch 1989/6. Vandenhoeck/Ruprecht Verlag in Göttingen

 H.-G. Gadamer — Szó és kép — „így igaz, így létezô" in. u.ô. A szép aktualitása ford. Schein Gábor Twins kiadó 1994.

 H.-G. Gadamer — Hermeneutik und ontologische Differenz in. Hermeneutik in Rückblick G.W.10. kötet J.C.B.Mohr (Paul Siebeck) Tübingen 1995.

 M. Heidegger — Phanomenologische Interpretationen zu Aristoteles G.A. 61. kiad. W. Bröcker és K. Bröcker-Oltmanns Klostermann 1985.

 M. Heidegger — Ontologie (Hermeneutik der Faktizitat) G.A. 63. kötet kiad. K.Bröcker-Oltmanns Klostermann Verlag 1988.

 M. Heidegger — Lét és idô ford. Vajda M. és mások, Gondolat 1989.

 M. Heidegger — Anzeige der hermeneutischen Situation in. Dilthey-Jahrbuch 1989/6. kiad. H. U. Lessing

M. Heidegger — Platon: Sophistes G.A. 19. kötet kiad. I.Schü ler Klostermann 1992.

 M. Heidegger — Grundprobleme der Phanomenologie (1919/20) G.A. 58. kötet kiad. H.-H.Gander Klostermann Verlag 1993.

 M. Heidegger — Phanomenologie des religiösen Lebens G.A. 60. kötet, kiad. M. Jung és mások Klostermann 1995.

 L. Landgrebe — Der Weg der Phanomenologie Gütersloher Verlagshaus 1963.

 D. Michelfelder — Filozófiai hermeneutika és radikális hermeneutika in. Athenaeum 1994. II. könyv 2. füzet. ford. Kovács Sándor

 K. Ulmer — Wahrheit, Kunst und Natur bei Aristoteles Niemeyer Verlag 1953.