Jorge Luis Borges

Funes, az emlékező

Úgy emlékszem rá (nincs jogom kimondani ezt a szentséges igét, csak egyetlen embernek volt joga, s az az ember halott), hogy sötét kínvirágot tart a kezében, és annyit lát belőle, amennyit soha senki se látott, még ha reggeli szürkülettől esti szürkületig nézte volna is egész életében. Úgy emlékszem rá, hogy a képe hallgatag és bronzbarna és furcsán réveteg a cigaretta mögött. Emlékszem (azt hiszem) keskeny takácskezére. Emlékszem ott a keze mellett egy teáskannára a Keleti Partvidék címerével; emlékszem a ház ablakában egy sárga nádfüggönyre valami kusza tavas tájképpel. Emlékszem tisztán a hangjára: a régi partlakó vontatott, duzzogó orrhangjára, melyben még nyoma se volt a mai olaszos sziszegésnek. Csak háromszor láttam, többször nem; utoljára 1887-ben... Nagyon jónak tartom azt a tervet, hogy írjon róla mindenki, aki ismerte őt; az én vallomásom talán a legrövidebb és kétségkívül a legszegényesebb lesz, de nem a legkevésbé elfogulatlan a kötetben, amit majd kiadnak. Az a sajnálatos tény, hogy argentin vagyok, nem engedi, hogy dicshimnuszt zengjek - ez a műfaj Uruguayban kötelező, ha uruguayi tárgyról szólnak. Irodalmár, ficsúr, fővárosi; Funes nem mondta ezeket a sértő szavakat, de elég nyilvánvaló, hogy az ő szemében ilyenféle istencsapása voltam. Pedro Leandro Ipuche azt írta, hogy Funes a felsőbbrendű ember előfutára volt, "egy hazai és parlagi Zarathustra"; de nem szabad elfeledni, hogy egyszersmind egy Fray Bentos-i ifjonc is volt, bizonyos áthághatatlan korlátokkal.

Az első emlék, amit Funesról őrzök, nagyon tiszta. Magam előtt látom őt egy februári alkonyatban, nyolcvannégyben. Abban az évben apám Fray Bentosba vitt nyaralni. Unokabátyámmal, Bernardo Haedóval a San Francisco-ültetvényről jöttem hazafelé. Dalolva jöttünk, lóháton, de a boldogságomnak nem ez az egyetlen körülmény volt az oka. Egy rekkenő nap után hatalmas, palaszínű vihar borította el az eget. Déli szél szította, már megtébolyultak a fák; féltem (reménykedtem), hogy a sík mezőn kap bennünket az elemi zápor. Valósággal versenyt futottunk a viharral. Betértünk egy sikátorba, ahol mélyen vezetett az út két igen magas, kövezett járda közt. Rohamosan sötétedett; a magasban gyors és szinte lopakodó lépteket hallottam; fölpillantottam és láttam, hogy egy fiú fut végig a keskeny és omladozó járdán, mint valami keskeny és omladozó falon. Emlékszem buggyos nadrágjára, sarujára, emlékszem a kemény arcából kinyúló cigarettára és mögötte a már határtalan viharfelhőre. Bernardo váratlanul odakiáltott neki: "Hány óra, Ireneo?" A fiú nem is nézett az égre, meg se állt, úgy válaszolt: "Nyolc óra lesz négy perc múlva, kis barátom, Bernardo Juan Francisco." Éles, csúfondáros hangja volt.

Én olyan szórakozott vagyok, hogy föl se figyeltem volna erre az említett párbeszédre, ha az unokabátyám vissza nem tér rá, akit (azt hiszem) bizonyos helyi büszkeség vezérelt, meg az a vágy, hogy közönyt tanúsítson a fiú gunyoros válaszával szemben.

Elmondta, hogy a sikátorban látott fiú egy bizonyos Ireneo Funes, aki egy s más furcsaságról nevezetes, például hogy nem barátkozik senkivel, és hogy mindig tudja, hány óra van, mint egy óramű. Hozzátette, hogy egy helybeli vasalónőnek, María Clementina Funesnak a fia, és hogy egyesek szerint az apja a konzervgyár egyik orvosa, az angol O'Connor volt, mások szerint pedig egy Salto tartománybeli lovászlegény vagy vadász. Az anyjával él a Laureles-major mögött.

Nyolcvanötben és nyolcvanhatban Montevideo városában nyaraltunk. Nyolcvanhétben visszatértem Fray Bentosba. Persze érdeklődtem minden ismerős felől, és végül az "időmérő Funes" felől is. Azt válaszolták, hogy a San Francisco-ültetvényen levetette egy frissen betört ló, és Funes örökre nyomorék lett. Emlékszem, milyen borzongató bűvölettel hatott rám ez a hír: egyetlenegyszer láttam, amikor lovon jöttünk San Franciscóból, és ő ott ment fönn a magasban; unokabátyám, Bernardo szájából nagyon úgy hangzott az eset, mint egy korábbi részletekből összetákolt álom. Hallottam, hogy el se mozdul az ágyából, csak merőn néz egy fügefát az udvar végében vagy egy pókhálót. Alkonyatkor megengedi, hogy odavigyék az ablakba. Olyan büszke, hogy úgy tesz, mintha áldásos volna neki az elszenvedett csapás... Kétszer láttam a rácsos ablakban, amely otrombán jelképezte Funes örökös rabságát: először mozdulatlan volt, és be volt hunyva a szeme; másodszor szintén mozdulatlan volt, és elmerült egy illatos varádicság szemlélésében.

Akkoriban némi büszkeséggel láttam hozzá módszeres latin tanulmányaimhoz. A bőröndben ott volt Lhomond De viris illustribus-a, Quicherat Thesaurus-a, Julius Caesar Commentarii-ja és Plinius Naturalis historiá-jának egy páratlan kötete, amely meghaladta (és még mindig meghaladja) szerény latintudásomat. Kis helyen mindennek híre megy; Ireneo hamarosan tudomást szerzett part menti házában ezeknek a fura könyveknek az érkezéséről. Írt nekem egy cikornyás és szertartásos hangú levelet, amelyben megemlítette a "nyolcvannégy február hetediki", sajnálatosan futólagos találkozásunkat, méltatta azokat a dicsőséges szolgálatokat, amelyeket nagybátyám, az ugyanabban az évben elhalálozott don Gregorio Haedo "tett a két hazának Ituzaingó jeles napján", és kért, hogy adjam kölcsön valamelyik kötetet egy szótárral együtt, "hogy az eredeti szöveg jól érthető legyen, mert latinul még nem tudok". Megígérte, hogy jó állapotban visszaadja szinte azon nyomban. Az írás tökéletes és szép szabályos volt, a helyesírás pedig olyan, amilyet Andrés Bello ajánl: y helyett i, g helyett j. Eleinte persze tréfára gyanakodtam. De az unokatestvéreim megnyugtattak, hogy nem; Ireneo szokott ilyeneket csinálni. Nem tudtam, szemtelenségnek, tudatlanságnak vagy ostobaságnak fogjam föl ezt az ötletet, hogy a nehéz latin nyelvhez nem kell más segédeszköz, csak egy szótár; alaposan ki akartam ábrándítani, ezért elküldtem neki Quicherat Gradus ad Parnassum-át és Plinius művét. Február tizennegyedikén táviratot kaptam Buenos Airesből, hogy azonnal térjek haza, mert apám "egy cseppet sincs jól". Isten bocsássa meg, de olyan büszke voltam, hogy nekem egy sürgős táviratot címeztek, annyira szerettem volna közölni egész Fray Bentosszal a hír tagadó formája s az ellentmondást nem tűrő határozó közt mutatkozó ellentétet, olyan erős volt a kísértés, hogy drámai színezetet adjak fájdalmamnak, férfias nyugalmat színlelve, hogy ez talán a fájdalom minden lehetőségét meghiúsította számomra. Csomagolás közben észrevettem, hogy hiányzik a Gradus és a Naturalis historia első kötete. A Saturno másnap reggel szedte volna fel a horgonyt; ezért este vacsora után elindultam Funesékhoz. Meglepett, hogy az este éppoly nyomasztóan meleg volt, mint a nappal.

A takaros házban Funes anyja fogadott.

Azt mondta, hogy Ireneo a hátsó szobában van, és ne lepődjek meg, ha odabenn sötétet találok, mert Ireneo világosság nélkül is jól elvan a tétlenség óráiban. Átmentem a kövezett udvaron és a kis folyosón; bejutottam a belső udvarra. Egy lugast találtam; a sötétséget teljesnek tekinthettem. Egyszer csak meghallottam Ireneo éles és csúfondáros hangját. Ez a hang latinul beszélt; ez a hang (mely a homályból szólt) komor gyönyörűséggel mondogatta beszédét vagy imáját vagy bűvigéit. Római szavak csengtek a földes udvaron; félelemmel gondoltam rá, hogy sose érnek véget, és megfejthetetlenek maradnak; azután abban a hatalmas éjszakai párbeszédben megtudtam, hogy ezek a szavak a Naturalis historia hetedik könyve huszonnegyedik fejezetének első bekezdését alkotják. Ez a fejezet az emlékezőtehetséget tárgyalja; utolsó szavai ezek voltak: ut nihil non iisdem verbis redderetur auditum.

Ireneo pontosan ugyanolyan hangon azt mondta, hogy menjek be. Ágyban volt, cigarettázott. Azt hiszem, hajnalig nem láttam az arcát. Mintha most is előttem volna cigarettájának pillanatokra felizzó parázsa. Valami nyirkos szag volt a szobában. Leültem; megint elmondtam a táviratnak és apám betegségének történetét.

Most jutok az elbeszélésem nehezéhez. Írásom ugyanis (ideje, hogy megtudja már az olvasó) nem másról szól, mint erről az immár fél évszázados párbeszédről. Nem próbálom meg felidézni Ireneo szavait, azok már elszálltak örökre. Inkább híven összefoglalom azt a sok mindent, amit mondott. A közvetett beszámoló csak tapogatódzó és erőtlen; tudom, hogy lerontom elbeszélésem hatását; képzeljék el, olvasóim, hogy mennyi hevenyészett mondat zúdult rám akkor éjszaka.

Ireneo először is elsorolta latinul és spanyolul a bámulatos emlékezőtehetségnek a Naturalis historiá-ban található eseteit: Kürosz perzsa király név szerint ismerte hadainak minden katonáját; Mithridatész Eupator a birodalmának mind a huszonkét nyelvén gyakorolta az igazságszolgáltatást; Szimonidész feltalálta a mnemotechnikát; Metrodorosz azzal virtuskodott, hogy amit egyszer hallott, híven elismételte. Látható őszinteséggel csodálkozott rajta, hogy ilyesmik csodálatba ejtették az embereket. Kijelentette, hogy egész addig az esős délutánig, míg le nem dobta a szürke, ő is olyan volt, mint a többi közönséges halandó: süket és vak, gyorsan felejtő golyhó. (Próbáltam eszébe juttatni, hogy milyen pontosan érzékelte az időt, milyen jól emlékezett a nevekre; de ügyet se vetett rám.) Tizenkilenc évig mintegy álomban élt; csak nézett, de nem látott, csak hallgatott, de nem hallott, és elfelejtett mindent, majdnem mindent. Amikor leesett, elvesztette az eszméletét; amint magához tért, szinte elviselhetetlenül gazdagnak és szemléletesnek érezte a jelen világát, s benne ott éltek a legrégibb és legköznapibb emlékek is. Hamarosan rájött, hogy nyomorék lett. Alig törődött vele. Úgy gondolta (úgy érezte), hogy a mozdulatlanság a lehető legcsekélyebb ár érte. Mert most csalhatatlan lett az észlelő- és emlékezőképessége.

Mi egy pillantással három poharat észlelünk az asztalon; Funes pedig egy szőlőlugas minden szárát és fürtjét és gyümölcsét. Tudta az 1882. április 30-án reggel látott déli felhők alakját, és emlékezetében képes volt összehasonlítani egy csupán egyszer látott bőrkötéses könyv erezetével és egy tajték körvonalaival, melyet egy evező kavart fel a Rio Negrón, közvetlenül a Quebracho-forradalom előtt. Nem egyszerű emlékei voltak; minden látvány hőmérsékleti, izomerő- stb. képzetekhez kapcsolódott nála. Föl tudott idézni minden álmot, minden félálmot. Kétszer-háromszor egy teljes napot is fölidézett; közben sose habozott, mégis minden fölidézés egy teljes napig tartott. "Nekem magamnak több emlékem van, mint valamennyi embernek együttvéve, mióta világ a világ" - mondta. Meg ezt is: "Az én álmom olyan, mint a maguk ébrenléte." Meg hajnal felé ezt is: "Uram, az én emlékezetem olyan, mint egy szeméttároló." Egy mértani kerület a táblán, egy derékszögű háromszög, egy rombusz olyan idom, amit képesek vagyunk teljesen áttekinteni; ugyanígy volt Ireneo egy csikó összekuszálódott sörényével, egy marhacsordával a hegyoldalban, a folyton változó tűzzel és a számtalan sok hamudarabkával, egy halott sokféle arcával a hosszú virrasztóban. Ki tudja, hány csillagot látott az égen.

Ezeket mondta el: se akkor, se azután nem vontam kétségbe. Akkoriban nem volt se mozgókép, se fonográf, mégis alig lehetséges, sőt hihetetlen, hogy senki se vizsgálta meg Funest. Tény, hogy amit halogathatunk, azt mindig halogatjuk; talán mindnyájan mélységesen meg vagyunk győződve a halhatatlanságunkról meg arról, hogy előbb-utóbb minden ember mindent megtesz, és mindent megtud.

Funes hangja tovább szólt a sötétből.

Elmondta, hogy 1886 körül kidolgozott egy eredeti számrendszert, és alig pár nap alatt túljutott a huszonnégyezren. Nem írta le, mert amit egyszer elgondolt, az nem homályosult el többé a fejében. Azt hiszem, zavarta, hogy az arab "harminchárom" jelölésére egyetlen szó és egyetlen jel helyett két jelre és két szóra van szükség, s elsősorban ez a gondolat vezette. Azután a többi számra is alkalmazta ezt az oktalan elvet. Hétezer-tizenhárom helyett például azt mondta, hogy Máximo Pérez; hétezer-tizennégy helyett azt, hogy A vasút; más számok helyett, hogy Luis Melián Lafinur, Olimar, kén, treff, a bálna, a gáz, a kávéskanna, Napóleon, Agustín de Vedia. Ötszáz helyett azt mondta: kilenc. Minden szónak külön jele volt, valami védjegyféléje; utóbb már egyre bonyolultabbak lettek... Próbáltam megmagyarázni neki, hogy az összefüggéstelen szavak szeszélyes sora homlokegyenest ellenkezik minden számrendszerrel. Mondtam neki, hogy ha azt mondjuk, 365, ez három százast, hat tízest, öt egyest jelent; ennek az elvnek nyoma sincs az olyan "számokban", mint A néger Timoteo vagy megruházás. Funes nem értette meg, vagy nem akarta megérteni.

Locke a XVII. században leírt (és elutasított) egy képtelen nyelvet, amelyben minden egyes dolognak, minden kőnek, minden madárnak és minden ágnak külön neve volna; Funes is foglalkozott néhányszor egy hasonló nyelv tervével, de elvetette, mert túlságosan általánosnak, túlságosan pontatlannak találta. Valóban nemcsak minden erdő minden fájának minden levelére emlékezett, hanem ezeknek minden képére is, ahányszor csak észlelte vagy elképzelte őket. Elhatározta, hogy addigi élete minden napját külön-külön, mintegy hetvenezer emlékre korlátozza, s azután megszámozza őket. De letett a tervéről két elgondolás miatt: tudta, hogy a feladat végtelen, és tudta, hogy haszontalan. Úgy vélte, hogy halála órájáig még gyerekkori emlékeinek teljes osztályozását se tudja befejezni.

Az a két terv, amit említettem (a természetes számsor végtelen szótára és valamennyi emlékkép fölösleges gondolati katalógusa), értelmetlen, de van bennük bizonyos dadogó nagyszerűség. Megsejtetik vagy felvillantják Funes szédületes világát. Ne feledjük el, hogy Ireneo szinte képtelen volt általános, plátói eszmék felfogására. Nemcsak azt értette meg nehezen, hogy a kutya általános megjelölés annyi eltérő, különböző méretű és különböző alakú egyedet foglal magába; az is zavarta, hogy a három óra tizennégy perckor (oldalnézetből) látott kutyának ugyanaz a neve, mint a negyed négykor (elölnézetből) látott kutyának. Tulajdon arca a tükörben, tulajdon keze is minduntalan meglepte. Swift említi, hogy a liliputi király a percmutató mozgását is érzékelte; Funes a megromlás, a szuvasodás, a kifáradás csendes előrehaladását is szakadatlanul érzékelte. Észrevette az elhalás és nyirkosodás folyamatát. Egy sokféle, pillanatnyi és valósággal tűrhetetlenül pontos világ magányos és éles megfigyelője volt. Babilon, London és New York ádáz ragyogással nyomasztóan telepedett rá az emberek képzeletére; de zsúfolt tornyaikban vagy rohanó sugárutaikon senki se érezte egy olyan fáradhatatlan valóság hevét és szorítását, amilyen a szerencsétlen Ireneóra nehezedett éjjel-nappal abban a szegény kis dél-amerikai külvárosban. Alig-alig tudott aludni. Az alvás a világból való kikapcsolódás; Funes, amint hanyatt feküdt ott a sötétben az ágyán, a környező házak minden rését és minden cirádáját pontosan elképzelte. (Ismétlem, hogy a legjelentéktelenebb emléke is tüzetesebb és elevenebb volt, mint a mi észleletünk a testi gyönyör vagy a testi fájdalom nyomán.) Kelet felé, egy beépítetlen teleksoron, új, ismeretlen házakat emeltek. Funes feketének, tömörnek képzelte őket, mintha összefüggő homályból épültek volna; ha aludni akart, arrafelé fordította az arcát. Folyó fenekére is szokta képzelni magát, amint ringatja és szétoszlatja az áradat.

Könnyűszerrel megtanult angolul, franciául, portugálul, latinul. De azért, azt hiszem, nem volt erős oldala a gondolkodás. A gondolkodás azt jelenti, hogy eltekintünk eltérésektől, általánosítunk, elvonatkoztatunk. Funes zsúfolt világában csakis részletek voltak, szinte közvetlen részletek.

Félénk hajnali világosság hatolt be a földes udvarra.

Ekkor megláttam az egész éjjel hallott hang arcát is. Ireneo tizenkilenc éves volt; 1868-ban született. Lenyűgözőnek találtam; maradandóbbnak, mint a bronz, ősibbnek, mint Egyiptom, régibbnek, mint a próféciák és a piramisok. Arra gondoltam, hogy minden szavam (minden rezdülésem) fennmarad könyörtelen emlékezetében; megbénított a félelem, hogy sok-sok hiábavaló mozdulatot teszek.

Ireneo Funes 1889-ben halt meg, tüdőgyulladásban.

1942

Benyhe János fordítása