7. tétel: A magyar regény első 50 éve. Fordítások. Dugonics András: Etelka; Bessenyei György: Tariménes utazása

A hazai regényirodalom első 50 éve

 A 18. Sz. második felében ömlik be a magyar nyelv közegébe a szépprózai elbeszélés, amelyben a regények foglalják el az első helyet. A magyar regény története ekkor kezdődik el. 1798-ban Rózsa Szín Gyűjtemény címmel sorozat indul. Katolikus részről Faludi Ferenc, a felvilágosult rendiség oldaláról Orczy Lőrinc ellenezte a regények olvasását, terjedését, de a regények szempontjából a közhangulat egyáltalán nem volt kedvezőtlen. A fordítók csupán az olvasói érdektelenségtől tartanak.

Az erénytanok és regények

A századközép táján az egyházi értelmiség orientációja megváltozik: a hazai nemesség felé fordul s úgy igyekszik őrizni befolyását, hogy a vallásos művelődésnek azokat a vonatkozásait állítja előtérbe, amelyek a világiak számára is érdekesek és hasznosak. Ezért esik sok szó az erkölcs kérdéseiről. A kibontakozó erkölcstani irodalom azt igyekszik megmutatni a világi olvasóknak, hogy az üdvözüléshez szükséges erkölcsi normák egyúttal alkalmas szabályokként működnek a lehetséges evilági boldogság szempontjából is. Mivel profán olvasókhoz szóltak, a vonatkozó tételt bizonyítani is kellett az értelem számára. Ennek legkézenfekvőbb módja a szóban forgó regula hatékonyságának bemutatása volt. Így nyílik meg a tér a példák előtt. A példázat céljából elbeszélt történet azonban legfeljebb elősegítette a prózaírói elbeszélés meggyökeresedését a 18. Sz. második felének magyar irod.-ában, de a szorosabb értelemben vett regényműfaj meghonosodásához nem járult hozzá. A meghatározó mozzanat annak az új típusú életbölcsesség megjelenése volt, amely mögött az üdvösség ígérete kezd elhalványulni, s a kor embereit elsősorban a világ dolgai között való eligazodás izgatja már. E bölcsességnek leglényegesebb sajátossága az, hogy nem példázatként igényelte a történetet, hanem keretként, olyan történetként, amelyen belül kaphat teret csak az elmélkedés. A „valóság” igényli a reflexiót és adja meg egyben annak távlatait. Nem a példázatos történet fordul elő gyakrabban, hanem a fiktív történet keretében megszólaló elmélkedés. A keretként szolgáló fikció sok változatban jelenhet meg (pl.: a keret szinte csak jelzés); nehéz megjelölni azt a határt, amelyen a keret még csak ürügy az elmélkedésre és amelyen túl már önálló életre kel. A fikciós keret és az azon belül helyet elfoglaló elmélkedés viszonyának alakulása nem ad ki valamiféle fokozatosságot, „fejlődés”-t. a magyarra fordított első regények és a laicizálódó erkölcstanok világa között szoros kapcsolat van: a fikciót az elvilágiasodó életbölcsesség igényli maga köré. A 18. Sz. második felének magyar irod.-ában a regények funkcionálisan a laikus erkölcstanok helyére lépnek, őket szorítják ki az irodalomból. Az elmélkedés és a fikció között kölcsönös feltételezettség van: a ficiós keretet maga az elmélkedés igényli. A hazai regényirodalom újkori története a laicizálódó egyh.-i értelmiség köreiben kialakult erkölcstanok közegéből indul el hódító útjára, de a tér, ahová kilép, már a világiak kívánalmai által alakított tér volt. Az olvasók olyan történeteket kapnak, amelyekben a világ eseményeiről úgy van szó, hogy azok ennek a világnak az eseményei maradnak. A szépprózai elbeszélés előretörésében megnyilatkozó világiasság csak a tematikájában az, a világnézeti alapokat tekintve nem tűnnek elő lényeges különbségek. A műfaj legfontosabb szerepe a magyar művelődésben most az, hogy az erénytanok helyébe lép és kiszorítja őket. Az evilági élet olyan eszméi, eszményei kerülnek előtérbe, amelyeknek lényeges kritériumuk, hogy ne legyenek ellentétben a vallás igazságaival, viszont el kell fogadniuk, hogy már más igazságokról van szó. A tradíció érvényessége így nem csorbul, háttérbe szorult viszont életirányító szerepe.

A regény önmeghatározása

A korban a regényről való beszéd egyetlen helye a művek előszava volt, s ezek a –más vonatkozásban igen tájékozott—szerzők felszínes és következetlen tudásáról tanúskodnak; a fogalmak rendkívül keverednek. A legelterjedtebb felfogás: a román „költött” és nem valóságos eseményeket beszél elà az elbeszélést elsősorban a vele összekapcsolt elmélkedéssel együtt fogták fel. A verses és nem verses forma közötti megkülönböztetést nem érezték lényegesnek. A regényeket nem fogadta ellenséges kulturális klíma, ezért senki nem késztette a regények fordítóit, később szerzőit arra, hogy igazolják műfajukat. A műfaj meghódította a közönséget, viszont az írók nem hódították meg a műfajt. A kedvező fogadtatásnak nem volt feltétele, hogy hazai történetekről legyen szó. Az írók többnyire ideologikus célzattal ragadtak pennát, az olvasók viszont többnyire a történetet keresték és értékelték.

Az előkelők világa a regényekben: legitimáció és normaállítás

A világiak, főleg a nemesség kívánalmai szerint alakul a hazai regényirodalom e korszakának termése. A magyarul megszólaló művek túlnyomó része az előkelők világának teszi részesévé olvasóját, beavatottá és érdekeltté is. Az olvasók által kedvelt művek azonban azok, amelyekben a fiktív keret önálló életre kel: olyan eszmények, életvezetési és viselkedési minták lépnek az olvasók elé, hogy az így feltáruló világ öntudattal és magabiztossággal töltötte el a jólétben élő, igényes és művelt nemességet. A magyar regényirodalom első fél évszázadának e részében nem a magyar nemesség szempontja a fontos, hanem általában a nemességé. A nemesség itt egyúttal mindig kiválóságot jelent. A regények hősei vitézek, szépek és bölcsek, attól függően, hogy melyik nemhez és milyen életkorban vannak, de függetlenül nemzeti hovatartozásuktól. A sikeres művek azok, amelyekben a bölcsesség megnyilatkozását lehetővé tevő fiktív keret önálló történetként kel életre. Az előkelő emberek világát a legkülönbözőbb módokon teszik. Amikor nemesekről szóló történeteket olvastak, akkor ott igazi nemesekről volt szó, akik a vera nobilitas mintái, olyan emberi minőségek hordozói, amelyekhez viszonyítva halvány árnyéknak bizonyult a mindennapok nemessége. Az első magyar regénysiker Dugonics András 1788-ban megjelent Etelka c. műve.

Dugonics András (1740-1818), az Etelka szerzője

Szegedi születésű piarista, a matematika professzora.1774-ben kapja meg Nagyszombatban katedráját, 1777-től Pesten tanít, 1808-ban vonul vissza.1783-ban készül el tankönyve, de energiáinak túlnyomó részét az irodalom kötötte le. Számára a nemzet elsősorban kultúrájában inkarnálódik, s az irodalom művelésében önnön jelentőségének tudatát élte át. Szenvedélyesen érdeklődött a klasszikusok nyelve és irod.-a iránt, de arányérzéke nem volt: tollából zabolátlanul áradt a szöveg. Leginkább két műfaj vonzotta: a regény és a színmű. Első és legnagyobb sikerét egy regénnyel aratta, az 1788-ban megjelent Etelka, egy igen ritka Magyar Kis-Aszszony Világosváratt, Árpád és Zoltán fejedelem ideikben.. A kortársak magasztalták, de az utókor véleménye drasztikusan különbözött ettől. A kortársak másfajta érzékenységgel olvasták a regényt, mint az utókor. Nem a cselekmény játszotta a főszerepet. A történet a honfoglalás idején játszódik Árpád, majd Zoltán udvarában s főként szerelmi intrika mozgatja szálait. A tét az, hogy hogyan nyeri el Gyula vezér lányának, Etelkának a kezét egy titokzatos idegen, a daliás és vitéz ifjú, Etele. Etelkáról a regény végén megtudjuk, hogy Árpád vezér lánya, de Etele lovásza is elszólja magát s kiderül: Etele a „karjeli” királyfi. A bajok eredete, hogy Etelére szemet vetett Huba vezér lánya, Világos is, aki Róka, a gonosz és idegen tanácsos segítségével mindent elkövet, hogy Etelka elől elvegye a daliás bajnokot. Mikor Róka elnyeri büntetését a hepi endtől még távol vagyunk, Gyula váratlanul Zalánfihoz, a meghódolt bolgároknak a magyarok között tartózkodó fiatal uralkodójához kényszeríti leányát. Végül mégis egymáséi lesznek. Az egykorú siker és a mai kudarc forrása abban található, ahogyan Dugonics elbeszéli ezt a történetet. A szövegben sok a lábjegyzet. Ezek történelmi, nyelvészeti és néprajzi ismereteket közölnek. Az író így teremti meg a lehetőséget arra, hogy kapcsolat jöjjön létre a szövegben közölt fikció és a jegyzetben talált tényanyag között. Így egy fikcióval egyesített történelmi munka jött létre. A kortársak képesek voltak a két elem együttes olvasására, az adatok a fikció közegében élni kezdtek, a fikció eddig a valódiság, a hitelesség igézetét ébresztette fel. A regénynek volt egy olyan, a kor olvasóit szenvedélyesen érdeklő közlendője, amelyet önmagában se a korabeli epika, sem a történetírás nem tudott elmondani. Csökkent a vallás közösségszervező ereje s egyre erőteljesebben jelentkezik egy új erő: a nemzeti érzület. A regény leglényegesebb, a kompozíció kialakulásában meghatározó szerepet játszó eleme a nemzetről nyújtott kép, csak ez a kép igen rosszul illeszkedik a regény műfaji keretei közé. A rendező elv nem a történés, hanem az állapot. Dugonics mintha nem szeretne mesélni, szívesebben tér ki és részletez, ha pedig folytatni kell a történetet, akkor úgy siet, mintha minél hamarabb túl akarna esni rajta. Az Etelkában az elbeszélés két eleme, a deskripció és a cselekmény között megbomlott az összhang. A kortársak számára e leírásokban rejlett a mű igazi tétje. A leírás jeleníti meg a nemzeti történelmet, de Dugonicsnak saját s a magyar történeti hagyománytól eltérő víziója volt erről a történelemről. A történeti hagyományok véres harcai előtte egészen más módon merülnek föl. Dugonics a magyarok életét a fejedelmi udvarba és a magánemberi szférába helyezi át. A vitézi világ távoltartása a mű szerkezetének lényeges vonása, s a szerző értékrendjéből következik. A tulajdonképpeni esemény a harcoló magyarok távollétében veszi kezdetét. A mű előterében nem maga a harc és a győzelem van már, hanem a győzelem eredményeinek stabizálása. Dugonics számára közömbös a cselekmény izgalmas volta, őt a régi magyarság magánélete, lelkivilága, ünnepei, szokásai érdekelte, az a mód ahogyan beszélnek, s az, hogy milyen emberi tul.-kat tisztelne; ezek pedig elsősorban leírást igényeltek. A regény a honfoglalás korabeli magyar nemzetről szól és nem a nemzet honfoglalásáról. E nemzet sokoldalú és strukturált képet ad. A regény első részében legfontosabb dolga a hagyományos közösségszervező elv –a vallás—hozzáidomítása a regény világához. Itt születik újjá a „agyarok istene” kifejezés. A nemzet fogalma könnyen hatol be a tradicionális vallások által ellenőrzött tartományba. Előlép a nemzet eredetének kérdése. Dugonics nem tagadja a hun-avar- magyar rokonság teóriáját., de háttérbe szorítja: a férfi hős. Ez a felfogás a rendiség álláspontjával szemben a Sajnovics által „demonstrált” finnugor nyelvrokonság tényére nagy hangsúlyt helyez. Ez egy új típusú magyarságképre utal, hiszen ezzel a honfoglalás katonai-nemesi-legitimációs jellegét a háttérbe szorítva nyelvi alapokra helyezi át a honfoglaló nemzet meghatározó mozzanatait. A regény a honfoglaló magyarság társadalmi rendjéről szól. Az egykorú magyarság társadalma hierarchizált, de rendek szerint nem tagolt, a mű a nemesség és a jobbágyság közötti társ.-i szakadákot teljesen egybemossa. A régi magyar társadalom hierarchizált, de homogén, rendek szerint nem tagolt. A regény nyelve: a régi magyarok beszédét saját korának és szülőföldjének népnyelvi fordulataival adja vissza. A régi és tősgyökeresen magyar az ő számára a népivel azonos. A regény a a régi magyar világot nem csupán az ő korának szegedi beszédmódjának segítségével idézi föl, de szülővárosának kulturális örökségét, folklórját a történetmondásnak gyakran elemi normáival sem törődve dolgozza bele szövegébe. A régi és népi azonosításában Herder hatása van jelen. A regény deskriptív részeit eszmetörténeti szempontból jól azonosítható elvek vezérlik. A kultúrája által meghatározott nemzet fogalmában olyan képpel találkoztak a kor olvasói, amely elsősorban a nyelvi közösség alapján, tehát kulturális alapokon állt – olyan közösség víziója ez, amelyen belül a hierarchia megfelelt a valóságos érdemeknek, amelyek ebben a korban szükségképpen és érthetően hadi érdemek voltak. Az egykorú vonzerő koncentráltan jelentkezik a hősnő megformálásában. Etelka az ideális magyar erények megtestesülése és az író képtelen élő alakot gyúrni belőle. Jellegzetes magyar erényekből áll: (1) az érzékenység =kifinomult idegrsz., (2) tűzről pattant magyar leány, akinek jól forog a nyelve: harcias és nyílt, (3) fennkölt és hideg, lépéseit kiszámító udvari dáma. Etelka voltaképpen egy kedves bábu, akit a szerző hol ebbe, hol abba a ruhába öltöztet, ő maga azonban az életnek szinte semmilyen jelét nem mutatja. A regény esztétikai gyengeségei arra világítanak rá, hogy Dugonics e művében a hagyománnyal szakító s különféle hatáselemekkel kísérletező író volt, aki el tudta bűvölni saját kortársait. Művében az állapotrajz és nem a cselekmény játssza a főszerepet és Dugonics nem volt képes őket összebékíteni.

A köznapi emberek világa a regényekben: az érzelmesség

A ’családi és érzelgős románok”-at olvasva olyan tört.-ekben merülhettek el a kor olvasói, amelyek nem lépték át a polgári világ mindennapjainak körét. Ezek a regények érzelmes tört.-ket beszéltek el, s jóval kisebb számban vették őket munkába a kor fordítói, mint más típusokat. Nem is volt különösebb sikerük. A hazai olvasóközönség érdeklődése az első évtizedekben még jórészt az állam, a heroikus és a gáláns regények felé fordult s csak jóval csekélyebb érdeklődés mutatkozott a magánélet világát ábrázoló érzelmes regények iránt. Elgondolkodtató viszont, hogy a kor legtehetségesebb írói főként az érzelmes regény felé fordultak figyelemmel.

Kazinczy Ferenc és Bácsmegyeyje

Pontosan érzékeli az irodalmi kultúrájával azonosított nemzetfogalomban rejlő lehetőségeket, s azon van, hogy ez az irodalmi kultúra a nemesség ízlésvilágához és műveltségéhez közelfekvő, a keveseknek szóló arisztokratikus, tehát a nemesség igényeinek nemcsak megfelelő, hanem általuk ellenőrizhető irodalmiság is legyen. 1789-ben adta ki Bácsmegyey gyötrelmei c. regényét. A Werthert szerette volna lefordítani, de nem jutott hozzá példányhoz és így az Adolf’s gesammelte Briefe c. Werther-utánzatot választotta, amelyet névtelenül jelentetett meg 1778-ban szerzője, Albrecht Christoph Kayser. Ez azonban inkább csak misztifikáció. Egy vonatkozásban szabadon kezelte a szöveget. A fordítás az ifjú szerző kassai hivatalnokoskodásának idejére esik, s így összefüggésbe hozható az egyszerre több leányba is szerelmes fiatalember és regényének hőse. Mindketten felfokozott érzelmi életet élnek, s a magyar szöveg vélhetően tele van rejtett összefüggésekre vonatkozó célzásokkal. A mű nyelve is sokat merített az akkori és ottani társasági nyelvből. A mű és az élet kapcsolatában vannak eltérések is: míg az ifjú írót egyszerre több hölgy is elbűvölte, a regény hőse számára csak egyetlen nő létezik, akin kívül semmi sem számít. A regény voltaképpen az így felfokozott szerelmi szenvedély pusztító hatásáról szól, Bácsmegyey Nincsi iránti szerelme az értelem által nem befolyásolható, vak szükségszerűséggel érvényesülő, lényegében természeti folyamat. A regény annak az élettapasztalatnak a foglalata, hogy reménytelenül ki vagyunk szolgáltatva indulatainknak és semmiféle erkölcsi igényesség nem menthet meg bennünket attól az eshetőségtől, hogy rabul ejt bennünket egy végzetes szenvedély. A regény cselekményének hátterében olyan filozófiai előfeltevések vannak, amelyekkel először Bessenyeiéknél találkozhattunk a magyar irod.-ban. Ezt hozta napfényre Bessenyei a „testi ember”-ről kialakított koncepciójával majd „spinozista” szisztémájával. Ezek a megfontolások a szenzualista filozófiának antropológiai konzekvenciáira épültek, mindez azonban élettapasztalat is volt. A hagyományos erkölcs elleni lázadásnak itt mutatkoztak meg negatív vonatkozásai: a szerelem, a szerelmi szenvedély rehabilitációja egyúttal ellenőrizhetetlen. A regény világa és Kazinczy „csapodársága” mutatja a szerző és hőse között az ellentétet. Az sem zárható ki, hogy a csapongó ifjú magatartásában volt valami tudatosság. Kazinczy magyarításában az erkölcsiség és a szenvedély hitelteleníti egymást, hiszen ha a hős erkölcsi megfontolásból vállalja a szenvedés elviselését, akkor a szerelmi szenvedély szenvelgéssé alakul át, az az erkölcsi kiválóság pedig, amely csak a bánat vállalásában tud megnyilatkozni, nélkülözi a lélektani hitelt.

A regényíró Kármán József (1769-1796)

Lásd a 9. Tételben. (Bíro F.: Felvilágosodás, 1998, 210-222. o.)

Bessenyei: Tariménes utazása

Késői műve (Bakonszegen írta 1804-ben) a Tariménes elbukik a cenzúrán, 1930-ig kéziratban maradt, ezért a szépíró Bessenyeit alig ismerték. Nagyformátumú esszéregény, egyszerre lírai emlékirat és kritika a világ állapotáról. Voltaire-i elemek jellemzik: az ifjú Tariménes nevelőjével, Kukumedóniással útnak indul. Totmosz Mária Terézia bécsi udvarának felel meg. Bessenyeinél Kirakádész (’vadember’) egy igazi fekete vadember, míg Voltaire-nél A vadember egy indián. A regényben sok a beszélgetés, de ez nem tesz jót neki. Nosztalgia és szörnyű dolgok kettősségében zajlik történet. Jajgádia és Muzorgád közötti háború Oroszország és Poroszország közötti háborúnak felel meg. Nagyterjedelmű, öt könyvre osztott regény. Tariménes maga az író, de két időbeli szemléletét egyesíti benne: a fiatalkorit s az öregkorit. Uralkodó benne a fiatalkori, a tapasztalatszerzésre induló Bessenyei emléke. Kantakuci, a kiábrándult s félrevonult racionalista maga az öreg Bessenyei. Pucufalva talán Pusztakovácsi. Tariménes nevelője Kukumedóniás, akiben az író Voltaire Candide-jának alakját, Panglosst és a sárospataki nevelőtípust olvasztotta egybe. Árténis alakjának mintája Mária Terézia, Trézénié valamelyik tanácsos volt. Buzorkám Nagy Frigyest takarja, mint torzkép, a győztes hadviselés Jajgádia ellen (Poroszo. helyzetében Magyaro.-t is felismerjük.) Hadik berlini hőstettét idézi. Pihomégász Kantakkkkucihoz hasonló bölcs, Jajgádia bölcse, akinek véleménye Bessenyei gondolatait tolmácsolja. Az egyház és a vallás vitája is felmerül. A mű forrása: Bessenyei számos műből és történeti eseményből, valamint személyes emlékből alakította ki hőseit. Merített a klasszikus francia drámából és a 17.sz.-i francia regényből is. Az Arténis nevet ugyancsak a fr. irod.-ból merítette, irod.-í társaságok életéből, ill. a moralizáló prózából.