Dávidházi Péter–Balassa Péter

BESZÉLGETÉS AZ ÉLETRAJZI MÛÉRTELMEZÉS TABUJÁRÓL

Dávidházi Péter:*

Balassa Péter 1997-ben megjelent Nádas-monográfiájának termékeny problémái közül az életrajzi adatokhoz való viszonyát szeretném kiemelni egyetlen, de szinte az egész könyvön végighúzódó példával. Elôszavát Balassa azzal kezdi, hogy könyve "Nádas Péter mûveirôl szóló elemzéseket tartalmaz", e mûvek értelmezô újraolvasását, ezért a könyv végén található rövid életrajzi összefoglaláson kívül "nem tartalmaz [...] biográfiát", kivéve a legszükségesebb utalásokat. (9.) Rendben van, de amikor Nádas Sanyika címû korai novellájáról (1965) A korai történetek címû fejezetben megtudjuk, hogy itt "jelenik meg elôször [...] a szcénikus, mimikus jelleg, a teatralitás, amit nemcsak a mozgások fejeznek ki, hanem a nôi nevekkel való játék: a teátrális, enyhén hisztérikus mozgalmi nagyasszony, akit ugyanúgy hívnak az elbeszélésben és a Takarítás-ban: Klára gyermeki elôképe Klárika", Balassa zárójelben hozzáteszi: "(S csak zárójelben, a magyarázat és értelmezés szempontjából egy gyökeres tényre mint tabura utalok. Nádas Péter Életrajzi vázlat-ából tudhatjuk, édesanyja keresztneve Klára.)" (42.) Némi akaratlan ellentmondást sejtek aközött, hogy a zárójelbe tett és a zárójelre szóban is figyelmeztetô megjegyzés mégiscsak fölhívja a figyelmet egy gyökeres életrajzi tényre, jóllehet mint tabura: vajon azt jelenti ez, hogy az ismétlôdô név esetleges életrajzi eredete egyébként rendkívül fontos lehetne, de ezúttal (a novella zsenge Klárikájának bimbózó szadomazochisztikus hajlamai miatt) legyen tabu az értelmezô számára, kegyeletbôl az 1955-ben meghalt anya, tapintatból az élô fiú iránt, még ha az utóbbi számára írás közben az anyai név nem volt is tabu? Vagyis csak azért e tiltó megjegyzés, nehogy ebben a sajátos és kényes esetben eszünkbe jusson Nádas anyjának nevét bevonni az értelmezésbe, noha eszerint máskor elvileg joggal megtehetnénk, sôt talán szükséges is volna megtennünk?

Félreértés ne essék, én nem hiszem, hogy bármely szépirodalmi mû értelmezésébe (mint értelmezésbe) gyakorlatilag szükséges vagy elvileg helyes volna bevonni az életrajzi névegyezéseket vagy bármely életrajzi adatot (ellenben a mû keletkezéstörténetének vizsgálatába, ami egészen más és szintén jogos kutatási feladat lehet, szükség esetén érdemes és helyes bevonni ôket, mint ahogy egy-egy kritikusi normahasználat genezisére kíváncsian sem zárnám ki okvetlenül az életrajzi összefüggéseket), ezért magamtól eszembe sem jutott volna a Klára nevet itt lehetséges életrajzi eredetére visszavezetni. Két oldallal késôbb, amikor Balassa a Klára asszony háza elemzésébe kezd, nem ismétli meg a tiltást, de én mint engedelmes olvasó igyekeztem továbbra sem gondolni Nádas mamájára, a kötet végén két fényképen is látható kedves, szadomazochistának csakugyan nem tûnô asszonyra – már amennyire ez ilyen tiltások után lehetséges, s amikor Balassa "a polgári származású mozgalmár" Klára asszonyt említette, elhessegettem, hogy a figurának köze lehetne Nádas anyjához, aki az MNDSZ titkára volt, annál is inkább, mert e novella címadó alakja lázadó fiatalokkal való "ironikus és szadisztikus szembesítések" után marad egyedül házában. Ugyanígy próbáltam (több-kevesebb sikerrel) ellenállni a tabu említésével fölkeltett életrajzi képzettársításoknak, amikor Balassa a Takarítás elemzéséhez érve (159–170.) emlékeztet a darab novellaelôzményeire, amelyek sorában Nádas alaptémái ("szeretet/gyûlölet szétválaszthatatlan örvénye, szeretetképtelenség, rivalizálás, egymáson vett hatalomért vívott harc, agressziók") variálódnak tovább ebben a szerzôje zenei utasításaival ellátott, con amore játszandó komédiában, miközben Klárának mezzoszopránban kell beszélnie, és különös hangsúlyt kap a fiú motívuma, mely "Nádas drámai utalásaiban a Parsifal ôsmítoszhoz tér meg (modern wagneri változata, a hatalmas Parsifal–Kundry duett mint anya-fiú párharc is fölrémlik a Klára–

Jóska duettben)", és miközben az anya "neveli, tehát uralja a fiút," aki "lázad Klára ellen". (160–162.) Mivel az anyát mint életrajzi vonatkoztatási személyt a tabu kizárta, Balassa itt megengedheti magának, hogy együttérzôen megértse, sôt egy pillanatra ünnepelje a (nagyrészt Klárával szembeni) homoszexuálissá válás indítékának érzelmi logikáját. ("Lássuk be: jólesik nekünk, hogy a két nô, aki útban volt, eltakaríttatik, és jólesik, hogy Jóska végre »megvalósul« Andrásban [...] A homoszexuális választás az egész darabon végigvonuló erôs nôi erotikával szemben botrány és hahota elegye is, egyben hallatlan felszabadultság és világosság [...]." – 169.) De amikor itt Balassa fölfedezi, hogy Nádasnak ez a drámája is "beavatási szertartás, iniciációs rítus" (162.), majd kiemeli, hogy a mindent továbbmaszatoló takarítás folyamán a tükrök sem tisztulnak, pedig a szereplôk mindig bennük nézik magukat és egymást (168.), egyszer csak rettentô kíváncsi lettem, hogyan értelmezi majd életrajzi vonatkoztatás nélkül az Évkönyv megrendítô tükrös jelenetét, amelyet én mindig a törzsi beavatási szertartások véres erôszakosságának alig gyöngédebb változataként olvastam, s ahol (kérdés, mennyire fiktívnek számító mû részeként) egyrészt a beszélô alany azt állítja, hogy saját magáról és anyjáról van szó, másrészt a megjelenített részletek egybevágnak Nádas életrajzi dokumentumainak adataival.

Mint Nádas szövegébôl megtudhatjuk, a jelenet 1949 késô ôszén vagy 1950 kora tavaszán játszódik, s az iskolából hazatérô, közel nyolcéves fiúcska annyira megörül a váratlanul otthon talált, fiatal nôiségében aranyszôkén viruló, elegáns és izgatottan ünnepélyes, valami kivételes eseményre hangolt anyjának, hogy meglepetésében már az ajtóban valami nagyon fontosat akar mondani neki, kiböki hát, mennyire gyûlöli a zsidókat, akikrôl a hittanórán hallotta, hogy Jézust keresztre feszítették. Anyja ekkor tarkójánál fogva a nagy elôszobai tükörhöz vezette, amelyben a fiú mindkettejüket láthatta. "Nem kellett hozzá sok erôszak, úgy fordította el tarkómon nyugvó tenyerével a fejem, hogy egészen közelrôl, kizárólag magamat láthassam, és ne is kelljen rám mutatnia. / Akkor nézzed meg jól, mondta csöndesen, ott van egy zsidó neked, gyûlölheted, nyugodtan." Sok erôszak nem kellett hozzá, mondja a szöveg, valamennyi tehát igen, s talán azért sem kellhetett több, mert a fiúcska gyanútlan bizalommal engedett az irányító kéznek; akárhogy is, az enyhítô formula nem véletlenül s fôként nem értelmezési következmények nélkül ad módot az "erôszak" szó kimondására. Ha (a korábbi mûvek szembesítô jeleneteinek Balassától kapott minôsítésére gondolva) önkéntelen szadizmusnak nem nevezném is e nyilván jó szándékú, de korai sokkterápiát, tanítva büntetô vagy büntetve tanító szülôi intézkedésnek igazságtalan volna, elvégre nem a kisfiú tehetett róla, mit hallott azon a hittanórán, ahová beíratták, sem arról, hogy addig nem ismertették meg zsidó származásával; de ha a tükrös szertartást rögtönzô anyának az volt a célja, hogy fiába életreszólóan bevésôdjön az eset és tanulsága, a szövegben rá következô, minden nehezteléstôl (immár) mentes fiúi kommentár szerint ezt elérte, ám az önismeretben nagy hirtelen kikényszerített elôrelépés a beavatottat nemcsak ártatlanságától, hanem a közvetlen önazonosság lehetôségétôl is örökre megfosztotta. "Azóta nézem, ki vagyok én. Azóta gondolkodom, hogy mit állíthatok másokról és önmagamról. Ha tükörbe nézek, akkor nem magamat látom azóta, hanem aki valakit néz a tükörben." (Évkönyv. Szépirodalmi. 68.)

Ez a háromszori azóta, amely a serdülôkoron túl hosszú alkotói évtizedeket foglal magába, önmagában is arra indíthatna, hogy kapcsolódásokat keressünk e jelenet anyaszereplôje, illetve más mûvek hasonló szembesítéseinek nôalakjai között. Kérdés persze, hogy ez a részlet, akár más földközelibb életrajzi epizódok (például a Kisorosziból Gombosszegre költözés) rövidebb-hosszabb felidézése (91.) mivé lényegül át ebben a szerzôi fülszövege szerint "naplót, elbeszélést, esszét, levelet, emlékezést" magába foglaló évkönyvben; Balassa mindenesetre (helyesen) szépirodalmi mûként kezeli, ameny-

nyiben a köteten, sôt fejezeten belüli motivikus szerkesztésmódot dicséri, kibontván például annak jelentését, hogy a megelôzô kutyajelenet "a »fajtisztaság« motívumával elôkészíti az »ott van egy zsidó neked, gyûlölheted« csúcspontját", magáról a tükörjelenetrôl azonban mindössze annyit mond, hogy "a mû és a fejezet centrumát, megoldhatatlanság és kitartó megértésvágy forrását világítja meg". (424.) De vajon az életmû más hasonló motívumainak forrását nem világíthatná meg ez a jelenet, ha már fölismertük, hogy az Évkönyv központi problémáját dramatizálja? Vagy annyira mégse gondolkodjunk egységes életmûben, noha ennek szemléltetése volt a monográfia hangoztatott célja? ("Nádas oeuvre-jének igen nagy a belsô átjárhatósága, talán egy alapvetô alkati sajátossága miatt, amelynek vezérlô aretéja alighanem a Kafka szerint egyetlen, legfôbb, az összes többit magába foglaló erény a türelem. Így meghökkentôen egységes, szervesen alakuló életmû bontakozik ki. [...] Az egységességre vonatkozó megállapítás megerôsítése, mely nem független a kritikai recepció hasonló észrevételeitôl, egyik alapvetô törekvésem." [10.]) Ahogy Balassa a korai novellákat, a Takarítás-t, majd az Évkönyv-et elemzi, az külön-külön nem lesz kevesebb az életrajzi szál elvágásaitól, sôt elméletileg következetesebbé teszi elemzéseit, de az már, hogy az Évkönyv anyafiguráját (akár mint önéletrajzi anyagból megelevenített, de immár névtelen fiktív szereplôt) és tükörbe nézetôs beavatási jelenetét nem hozza (s talán a maga állította tabu miatt nem hozhatja) összefüggésbe a korábbi mûvek (mindegy, mennyire önéletrajzi ihletésû) fiktív Kláráival és a beavatási rítusként felfogott Takarítás tükörbe nézéseivel, az alighanem fölöslegesen és sajnálatosan szegényíti a mûvek kapcsolataira irányuló monográfiáját, amelynek bevallott célja egy olyan mûvészet belsô egységének bemutatása volt, amely éppen "a testi, szellemi önismeret-folyamat és

-szakadás [...] elbeszélése". (15.)

Mindez nem annyira kifogás, mint inkább csak problematizálás akar lenni. Ebben az esetben igazi fedezetet kap a szokásos retorikai fordulat: Balassa könyvének nem utolsó érdeme, hogy alkalmat ad ilyen elméleti és módszertani problémák megvitatására.
 
 

Balassa Péter:*

In medias res, Dávidházi Péter fô kifogása értekezésemmel szemben egy nehezen elaborálható résre mutat rá, amellyel fogas kérdést intéz, munkámon túl, magához a monográfiaírás újabb tudományos standardjához. Amikor ugyanis a Klára névvel és Nádas Péter édesanyja nevével kapcsolatban (akit szintén Klárának hívtak, mint ez az életrajzi összefoglalóból, sôt, persze rosszabb helyeken, más idôkben, akár egy sima igazoltatásból is kiderülne) kimutatja: a monográfus jócskán bizonytalan és tétova, hogy tabu alá helyezze-e az összefüggést, miközben kimondja, hogy most tehát tabu alá helyezi, vagyis felszólítja az olvasót a hallgatólagos tudásra, akkor, túl az értekezô jókora ügyetlenségén és következetlenségén, egy nehezen megoldható elmélet-módszertani dilemmára irányítja a figyelmet. Az értekezés megfogalmazásának, illetve a kimondás versus tabu alá helyezés dilemmájának kifejtetlensége és az ebbôl fakadó, némileg komikus sutaság mélyén valóban elméleti és személyes dilemma összefonódása és tisztázatlansága húzódik meg, amit az értekezônek részben reflektálnia kellett volna, részben – úgy véli most is – meghaladja megoldási képességeit. Ami a személyes dilemmát illeti, természetesen magukból a Dávidházi Péter által utalt szövegrészekbôl is világos, hogy maga Nádas az, aki nem titkolja a fikciós névadás azonosságát saját anyjának nevével, tehát a névadás életrajzi információt rejt magában, miként az is, hogy az Egy családregény vége fôszereplôjének a neve is azonos írójának keresztnevével (ami vallástörténetileg maga is átkeresztelôdés a szó szoros értelmében, erre vezethetô vissza a családnév: Simon). Az a tudományon kívüli, de a kortársi monográfiaírás esetén szinte elkerülhetetlen körülmény, hogy az értekezés szerzôje személyesen ismeri tárgyának szerzôjét, éppen ezáltal generál valamiféle pszichés gátlást, ami írás közben persze rosszul fojtódik el, s ez a gyatrán elvégzett elfojtási munka látszik meg az értekezésnek ezen a motívumán. Nem mintha az értekezô bárkinél is többet tudna, úgymond, a magánszemélyrôl, hanem inkább annak a minimális személyes tudásnak vagy információtöbbletnek a Nádas Péter mint magánszemély iránti tapintat és oltalom hibásan megszövegezett lélektanáról van szó, amely a mûvészt és a személyt különválasztani, egymástól eltartani igyekszik. Nem annyira a tudományos puritanizmusnak mindenáron való megfelelés, hanem a közös és jól ismert szociokulturális közeg miatt. A kérdés azonban ettôl még kérdés marad, hogy ugyanis milyen következményei vannak az újabb irodalomtudomány antiszubjektivisztikus, antiromantikus igényeinek bizonyos, habár eredetileg, egy régi paradigmával szembeni túlköveteltségére nézve annak, ha a szövegen kívüli személyes tapasztalatok, adatok, nevek stb. nagyon is határozottan jelölôdnek a fikcióban? Mit tegyünk például a Marcel név idônkénti, bár nem gyakori elôfordulásaival Proust regényrengetegében? Mit tegyünk a Thomas névvel a Buddenbrooks-ban, illetve megfordítva: mit tegyünk a Der Mann ohne Eigenschaften vagy akár az Emlékiratok könyve névtelenjével? Nem arról az antropológiai-történetfilozófiai és kulturális-pszichológiai dilemmáról és változássorozatról van-e szó, amely a szubjektum centrumillúziójától való eltávolodás, sok helyen eltüntetés, eltörlés élményének, filozófiájának narratológiai-poétikai párhuzamosának mondható? Vajon ebben a tekintetben nem ugyanarról beszél-e Nietzsche, Heidegger, Musil, Proust és Nádas, habár nagyon is különbözô szövegtípusokban és fôképpen nem egyirányúan, amennyiben mindannyian a szubjektum fikcióvá válásának és feloldódásának dilemmájához, nem pedig befejezett eseményéhez keresnek formát? Vajon nem ezt, a modernitást átjáró s a posztmodernitásban részben a megoldhatóság vagy megoldottság illúziójához jutó építés/lebontás, Bildung/dekonstrukció dilemmaformulákat létrehozó, poszthumanista belsô vitát és termékeny eldöntetlenséget fejezi ki például a szerzôi közléseket figyelmen kívül hagyó, módszertanilag a szerzôi szubjektumot zárójelbe tévô, valójában husserli eredetû irodalomtudomány és az ezzel szemben alternatív és üdítôen megújító lehetôségeket felvetô critique génétique szembesíthetôsége? Arra gondolok, amit opponensem így jelez bírálatában (3.): "...én nem hiszem, hogy bármely szépirodalmi mû értelmezésébe (mint értelmezésbe) gyakorlatilag szükséges vagy elvileg helyes volna bevonni az életrajzi névegyezéseket vagy bármely életrajzi adatot (ellenben a mû keletkezéstörténetének vizsgálatába, ami egészen más és szintén jogos kutatási feladat lehet, szükség esetén érdemes és helyes bevonni ôket...)". Opponensem jóindulatúan félreesô problémaként, de markánsan hozza szóba az életrajz és a szöveg közötti összefüggés félresikerült kibontását, jelen értekezésben megmutatkozó defektusát. Hadd legyen a válaszadó monográfusnak bizonyos értelemben a bírálóénál rosszabb véleménye e zavarról. A defektus mögött egy, az értekezô lehetôségeit meghaladó, ám folytonosan jelen lévô dilemma messziségérôl és mélységélességérôl tanúskodik az, ha belátjuk, hogy az irodalomtudományra, speciálisan a monográfiaírásra mint sajátos történetírásra nézve bonyolult következményekkel jár, miképpen viszonyulunk mi, igyekezet szerint derék európaiak ahhoz, ha valaki kimond vagy leír egy nevet, mondjuk "Klára", ami történetesen azonos egy hangsorral és egy köznapi jelentéssel, amely elé jogi hitelesítésként íratik: "anyja neve". Mindez tehát a fikciós hitelesség és a történeti vagy biográfikus hitelesség egymástól túlságosan elválasztott voltát jelezhetné, holott nyilvánvaló, hogy dilemmaszerûen elválaszthatatlan, mert a cselekvés, a történés/emlékezés, a beismerés és a tanúságtétel, tehát a személy autenticitásának kérdésévé, a centrumszerûség igazolhatóságának versus igazolhatatlanságának a kérdésévé gyarapodik, ami viszont túlfeszítené dolgozatom kereteit. Ez nem mentség, csupán magyarázat, miközben a Dávidházi fölvetette kérdés, s errôl szerettem volna biztosítani opponensemet, állandóan foglalkoztatta az értekezôt megírás közben és azóta is. Ha abban az irodalomtudomány-típusban és korszakban, amely az értekezôt foglalkoztatja, a történetmondás esélyei még mindig eldöntetlenek és – európai, kritikai, kulturális hagyománykérdezésekhez kapcsolódva – még mindig föltett kérdések, akkor a jó öreg, ártalmatlannak látszó "epikai hitel" szóösszetétel egyenesen a "Név" és a "Mondás", illetve az elbeszélt történet hiteléért, sôt valóságosságáért való kezeskedés egész problematikáját, a "ki beszél?" szubjektumkritikai komplexumát hozza felszínre. A monográfiámban föllelhetô, ezzel kapcsolatos bizonytalanságokért természetesen magam vagyok felelôs, csupán annyit akartam jelezni, hogy tudatában vagyok e megoldatlanságnak, ám azt a máig világító erejû Flaubert-mondást tartottam szem elôtt, hogy: "Nous sommes faits pour le dire et non pour l'avoir." (Nyersen fordítva: "Arra vagyunk csinálva/teremtve, hogy mondjuk és nem arra, hogy birtokoljuk.") Egyébként pedig kijelenthetem, hogy szerintem is van értelemintenciója a keletkezés és a létrejött fikciós szöveg szempontjából egyaránt annak az azonosságnak, ami "Klára asszony" és az író édesanyjának neve között fennáll. Az Évkönyv anyafiguráját mindenképpen összefüggésbe kellett volna hozni a korábbi mûvek fiktív Kláráival és a Takarítás tükörbe nézéseivel, azzal együtt, hogy Nádas oeuvre-jét és értekezésemet újraolvasva ma már alaposan gyengíteném az életmû belsô egységére vonatkozó egykori állításaim erejét, annál is inkább, mivel a fent jelzett centrális szubjektumnak mint a történetmondás kezesének a problematikája, nevezetesen a centrálás mint sajátos konstrukciós gyakorlat, vagyis az identifikáció tendenciája mellett csaknem ugyanolyan erôteljesnek érzékelem a decentrálás leépítô, ironikus szólamát, különösen az Emlékiratok...-ban. Ezt próbáltam jelezni a könyv címlapjára helyezett, kopasz önidézettel: "Az európai személyesség tragédiája és komédiája."

Jegyzet

* Elhangzott 2000. május 12-én a Magyar Tudományos Akadémián, Balassa Péter nagydoktori értekezésének nyilvános vitáján, az opponensi véleményekre adott válasz részeként.