Luigi Pirandello

Hat szerep keres egy szerzőt [Sei personaggi in cerca d’autore], 1921

ÉLETRAJZ:

Ø      1867-ben született egy szicíliai polgárcsaládban. Apja Itália egyesítésének híve, Garibaldi katonája volt. Anyja olasz forradalmárok gyermeke volt, aki ifjúságát emigrációban töltötte. A csatlakozás után a család kénbányákat szerzett, és meggazdagodott. Pirandello már ebbe a jómódba született bele, de garibaldista szellemben nevelkedett.

Ø      Iskoláit a szülőfalujában és Palermóban végezte, egyetemre Rómába járt, ahonnan 21 éves korában eltanácsolták, mert egy diák védelmében szembeszállt a tanári karral. Bonnban fejezte be végül egyetemi tanulmányait. Itt olaszra fordította Goethe Római elégiáit, és tanulmányozta az akkor divatos német filozófusokat. Tanári oklevelének megszerzése után Rómában telepedett le, majd feleségül vette apja üzlettársának lányát.  Megismerkedet Luigi Capuanaval, aki az olasz verizmus tekintélyes ideológusa volt, ő fordította P. figyelmét az olasz valóság hétköznapjai felé.

Ø      1903-ban a családi vállalkozás csődbe ment, a Pirandello család elszegényedett, P. feleségének amúgy is gyenge idegrendszere ettől végképp felmondta a szolgálatot. P. ezután tanítói fizetéséből élt és ápolta feleségét (akit 1919-ben felnőtt fia zárt intézetbe vitetett).

Ø      1904-ben aratta első sikerét az első érett regényével, a Mattia Pascal két életé-vel. (Előtte költőként is debütált, első kötete azonban nem aratott sikert [Mosolygó bánat, 1889])

Ø      1913-ban megjelent az egyik legjelentékenyebb regénye, az Öregek és fiatalok, amely az 1893-94-es parasztfelkelést és okait ábrázolja.

Ø      Általános feltűnést az I. vh alatt írt, javarészt novelláiból továbbgondolt drámáival aratott. 1921-ben elkészült a Hat szerep keres egy szerzőt c. színdarab meghozta a világsikert számára. New Yorkban állandó társulat jött létre, a Pirandello’s Theatre, amely csak az ő darabjait játszotta. Ettől kezdve a modern formabontó dráma mesterének tekintették.

Ø      1922-ben a IV. Henrik is elkészült, később bemutatták a Ma este improvizálunk című darabját is (Pirandello rendezésében).

Ø      1922-27 között írt novelláit Novellák egy esztendőre címen adta ki.

Ø      1936-ban halt meg.

HAT SZEREP KERES EGY SZERZŐT:

Ebben a drámában a modellek (ahogy Ibsen óta sok drámában) keverednek [lásd: Brecht – Kurázsi mama és gyermekei]. A konfliktusos drámamodell eleve kizárható viszont az elemzésből. A középpont drámájának modellje szintén nem jellemző a darabra. Az Igazgató nem lehet középpont, mert ugyan ő mozgatja a külső, látható színpadi eseményeket, nem ábrázolja a darab a hozzá való viszonyulásokat. Az Apát tekinthetjük az író filozófiai rezonőrjének, mégsem lehet középpont, mert a szerepek hozzá való viszonyulása nagyrészt ábrázolt (kivéve pl. a két kisgyereké), a színészeké viszont egyáltalán nem, és azok a viszonyulások, amelyek megjelennek, azok sem meghatározóak.

A kétszintes modellel más a helyzet. A modellt ugyan csak hiányosan találhatjuk meg a szövegben, de e modell segítségével kulcsot kaphatunk a dráma értelmezéséhez. A darab két dolgot állít szembe (két szintet): az ideát és a realitást (vagy művészetet és életet, valóságot és látszatot, Művészetet és Természetet). Az ellentétpárok egyike mindig az igazi valóságot, a másik pedig egy nem igazi valóságot jelent. Pirandello az ideát, művészetet, a valóságot tartja igazi valóságnak, nem igazi valóságnak viszont a realitást, az életet, a Természetet és az illúziót. A műben a valóságot a művész által megteremtet, létrehozott hat szerep, a nem-valóságot a színészek jelentik és jelenítik meg. Így Pirandello koncepciója szerint a színészek elvileg (csak elvileg) ugyanazt a realitást élik meg, így az, amit realitásnak, életnek nevezünk, az nem-valóság, a művészet által teremtett világ és ember pedig az igazi valóság.(Ez P. szerint azért van így, mert a valóság állandóan változik, és egy előző pillanatban realitásnak tekintett dologról, helyzet- és jellemállapotról a következő pillanatban kiderül, hogy csak illúzió volt. Valósága csak a művészi formába öntött világnak van, mert az épp a határozott formábaöntöttség miatt változatlan.) Brustein rámutat, hogy Pirandellonál az élet és a halál kerül ellentétbe egymással, hogy P. formakövetelése halálvágy, mivel ami változtathatatlan Formába került, az lényegében halott. Voltaképpen halott, túlvilági világot tekint tehát valóságnak. Ha ezt a két szint mellé helyezzük, a következő megfeleléseket kapjuk: evilági történelem = realitás = illúzió = élet, és univerzális történelem = idealitás = valóság = halál.

Pirandello célja az, hogy a valóságnak gondolt világról bebizonyítsa, hogy illúzió, és a művészet teremtette világról, hogy valóság. A két szintet könnyen elkülöníthetjük, mivel az nem csak a mű alakjain belül valósul meg, hanem láthatóan, alakilag is jól elkülönül.

A mű az evilági szinten kezdődik, a színészek egy Pirandello-drámát próbálnak. Amikor a Portás bevezeti a Hat Szereplőt, megjelenik a másik, túlvilági szint. A két szint az alakok megjelenésében is leképeződik („Aki ennek a színműnek a helyes színpadi tolmácsolását szem előtt tartja, minden módon törekedjék arra, hogy a >Hat Szereplőt< össze ne tévesszék a színészekkel.”). A szerepek különleges álarcot viselnek (ezt szerzői utasítás köti ki). A maszkok nem csak a megkülönböztethetőség miatt fontosak, a szerepek mindegyike egy-egy olyan megmerevedett emberi magatartást hordoz, amely most már örökké élő, másrészt amelyet mindenki hordoz életének egy-egy pillanatában. A reális életben az egy-egy pillanatban volt magatartását egy új hangulat, benyomás hatására az emberek lecserélik egy másikra, e miatt az állandó cserélődés miatt senki sem tudja élni az igazi életét, ezért viselnek maszkot az emberek, és azért, hogy alkalmazkodni tudjanak a céljaik elérésében fontos emberekhez. Így tehát a két szintet nem csak a valóság és nem-valóság alkotják, hanem a valódi-én és a maszkok is. A szerepek úgy jönnek létre, hogy az író a valódi-én egy-egy pillanatát megmerevíti, azaz maszkosítja, így az valódibb lesz, mint a realitás világában a maszkokat örökké cserélgető ember. Tulajdonképpen e miatt problematikus a kétszintes modell alkalmazása erre a darabra, mert a második szint (a művészi valóság) nem rendelkezik olyan törvényekkel, amelyek jobbá tennék az első szintet vagy akár alkalmazhatóak lennének ott. A mű végén a két szint az író szándéka szerint találkozik, amikor a Kisfiú a kerti jelenetben öngyilkos lesz. A szerep egy valódi revolverrel, valódi durranással agyonlövi magát. A darab végén az árnyjátékban csak négy Szerep jelenik meg, tehát a Kisfiú P. szerint valóban meghalt, és a Kislány valóban belefulladt a kerti medencébe. A művészi valóságban élő Kisfiú és Kislány halála ugyanolyan, mint amilyen egy Színesz esetleges halála lett volna, a két szint a dráma végére meglehetősen összekeveredik, és bár meglétük nyilvánvaló, ez mégsem meghatározó, törvényeik nem jobbítják meg a másik szintet, sőt még csak ki sem léphetnek saját szintjükről.