Günter Grass : A bádogdob

(Órai jegyzet)

A regény 1959-ben jelent meg Kelet-Németországban. Botrányos hatást keltett az újszerű elbeszélésmód és főleg a téma miatt (felkeltette a németek bűntudatát a II. vh-val kapcsolatban, obszcén és blaszfemikus elemeket tartalmazott).

Kerettörténet: Oscar meséli élete történetét 1952 és 1954 között egy elmegyógyintézetben, ahová bezárták, mert magára vállalta szerelme meggyilkolását.

A kerettörténetben is halad az idő, és nem csak a regény elején és végén jelenik meg, hanem állandóan jelen van a történetben. Ez ugyanúgy elidegenítő perpektíva, mint Oscaré, aki „alulnézetből” szemléli a történelmet. (Egy baleset miatt három éves kora óta nem nő, de ez saját elhatározása is egyben…)

A gyermek Oscarnak nincs mindennapi realitása. Mesterséges, kitalált lénnyé válik, aki születésekor már mindent tud, azt is, hogy nem érdemes felnőnie. Ebben a világban önmaga szolgáltatja a magyarázatot, hogy miért nem nő tovább a harmadik születésnapja után. Nem akar felnőtté válni, meg akarja őrizni azt a perspektívát, amiből gyermekként szemlélheti a világot. (gyermek szem + felnőtt értelem)

Ez a perspektíva egy német regényhagyomány felélesztése (a XVII. Századi német pikareszk regényhagyományé).

Oscar fantasztikus kalandokat él át a XX. századi Németországban. A közeg valóságos, nem úgy, mint főhős és a perspektíva.

A bádogdob: elválaszthatatlan része Oscarnak, harmadik születésnapjára kapta. A dobolást sikolyként is értelmezhetjük, ami a tiltakozást, az ellenkezést fejezi ki (mit várhatnák tőle, ha egyszer még az alapvető természeti törvényeknek - mint a növekedés -  is ellenáll…). A dobolás valamiféle primitív, ösztönös kifejezési mód (expresszív elem, sőt militáris), Oscar mindkét apjának halálában felelőnek tekinthető, kollaborál a nácikkal, stb., de művészi önkifejezés eszköze is, tekinthetjük a regény megírásának jelképeként, amivel Grass saját írói folyamatát is leképezi.

Oscar egyszerre bűnös és ártatlan, kiválasztottnak tekinti magát, egyszerre áll ellen a fasizmusnak és ki is szolgálja azt. Ezzel a magatartással kell elszámolnia, ahogy a németeknek is ezt kellett tenniük a regény olvasása után, ezért is volt olyan botrányos a fogadtatása.

Egy kis olvasnivaló, ha nagyon ráérsz… J

Günter Grass, A bádogdob és a Nobel-díj

Szymborska, Fo, Saramago, az idén Günter Grass...
      A hír halála, ha már nem hír, és valahogy így van ez az irodalmi Nobel-díjakkal is. Hogy az ideit Günter Grass kapta, nem okozhat meglepetést, legföljebb meglepetésfélét: miért most? Amikor az az irodalmi csoportosulás (afféle nemzeti válogatott), amelyhez Günter Grass tartozott, a "Gruppe 47"-re gondolok itt, amely 45 után néhány évtizedig hangadó volt az NSZK irodalmi közéletében, rég múltnak tekinthetô, s ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kései figyelem inkább e csoporton kívül keres avagy gyárt magának ôsöket és elôfutárokat, geográfiai szempontból pedig huzamosabb ideje a német nyelvterület szélein (így egyfelôl a romániai német Oskar Pastiort, másfelôl az osztrák Thomas Bernhardot, Friederike Mayröckert, Elfriede Jelineket, hogy csak néhány "nagy"-ot említsek). Az ifjú Peter Handke által 1966-ban megvetôleg "leíró"-nak aposztrofált irodalom helyébe más múzsák, más (reflektáltabb) duktusok és credók rukkoltak. Csakhogy a svéd királyi család (horribile dictu: a svéd korona!), úgy látszik, nincsen alávetve a nemzeti irodalmak belsô logikájának. Az is lehet, hogy ôk az irodalmat - Handke ide, Handke oda - leírva szeretik!
      A Nobel-díj Bizottság ezúttal tehát visszanyúlt. Vissza a német irodalmi életnek azon egyszer volt középpontjához, amely a külföld számára az úgy-nevezett Jó Németországot képviselte. Ugyanakkor tisztelettel adózott egy olyan közéleti figurának, aki a német irodalomban igen ritka, és ebben a formájában a háború utáni NSZK-tól elválaszthatatlan jelenség. Az író, aki ágál, tüntetésekre jár és politikai kampányokban vesz részt...! Mindamellett elsôsorban író. Ennyiben a Nobel-díj Bizottság kétségkívül igazságot is oszt, hisz most, a politikai korrektségben fölülmúlhatatlan Heinrich Böll után kerek huszonhét évvel, ugyanezen írógeneráció nagy epikusa is végre megkapja a legnagyobbnak számító irodalmi elismerést.
      Nos, ha Günter Grass, akkor A bádogdob! Erre a kissé leegyszerusítô, ámde igen kézenfekvô következtetésre jutott az Európa Könyvkiadó is, méghozzá dicséretes gyorsasággal, és egy héttel a Nobel-díj híre után újra megjelentette a németül 1961-ben elôször közreadott és azóta méltán világhíruvé vált regényt.
      Ennek a grandiózus irodalmi débütnek, az úgynevezett Danzigi trilógia elsô darabjának, talán legnagyobb erénye, hogy olyan háborús regény, amelyik a háborút nem morális problémaként kezeli. A történet, amely a század elején indul valahol Kasubia mitikus tájain és a háború utáni Nyugat-Németországban ér véget, voltaképpen Danzig történelmi kataklizmáit beszéli el egy bonyolult családregény formájában. A miliô, melyet leír, kispolgári, és éppen ezen a politikától és történelmi elhatározásoktól igen távoli világ szövedékén keresztül érzékelhetô a történelmi erôk olyan átcsoportosulása, amelyen végül zátonyra fut az évszázados együttélés németek, lengyelek és kasubok között. A történet ismerôs.
      A regény mégsem választ szét kollaboránst, ellenállót. Nem, inkább összeteszi ôket egy családba, egy vasárnapi kuglóf mellé, haboskakaóval, fényképekre. És ez itt korántsem valamiféle lapos relativizmus vagy erkölcstelenség leképezôdése, hanem egyenes következménye annak az elbeszélôi világnak, amely A bádogdobban megkomponálódik.
      Ennek kulcsa pedig maga az elbeszélô, vagy másként: Oskar Matzerath, aki olyan intim közelségbôl és ugyanakkor mégis olyan távolságból látja a környezô világot, ahogy csak egy törpe teheti. Ettôl a nagyívu elbeszélôi ötlettôl vegyül magas és alacsony, emelkedett és ordenáré igazi karneváli regénnyé.
      Mint ahogy vásári az a hangszer is, amelyrôl a regény a címét kapta. A bádogdob afféle archaikus utalás a történetmesélés szóbeli, hangos, illetve valaha hangszeren kísért tradícióira, a megjelenítés elvére, amely itt egyszersmind a szóbeliség, az élô szó az írott szóval szembeni fölértékelését is jelenti. A hang mint világteremtô gesztus! A bádogdob mint afféle mágikus eszköz megidézi az elbeszélés tereit, személyeit és helyzeteit, de (Oskar másik rendkívüli tulajdonsága, az üvegrepesztô hang segítségével) egyben, saját archaikus ritmusába hajtva, elidegeníti és uralja is ôket, és uralja fôképp az idôt, az események ritmusát, miáltal az elôbb említett események elveszítik egyszeri és visszavonhatatlan súlyukat, és, akár egy kétirányban is lejátszható film, peregni kezdenek.
      A bádogdobos alakja egyrészt frappánsan oldja meg az elbeszélôi helyzet önkényességének problémáját és ugyanakkor a szemszög pszichológiai legitimálásának kényszerét, azazhogy az elbeszélés úgymond objektivitásának a huszadik századra már föloldhatatlan ellentmondását.
      Oskar Mazerath, aki egyszerre hôse és elbeszélôje a történetnek, hároméves korában úgy dönt, hogy nem nô tovább és kívül marad a felnôttek világán. Ez az alak radikális utalás a nevelési regény hagyományára, hiszen Oskar nevelôdése nevelés nélkül megy végbe, iskola nélkül.
      Oskar pályaképe voltaképpen a kívülállók nagy dilemmáinak lajstroma, s ebben az értelemben valóban rendkívül politikus muvet tart kezében a nyájas olvasó. Kérdése ugyanis praktikus jellegu: mi a teendô az uralkodó nézetek és nemzetek, nevet adó apák ellenében. Oskar ugyanis nem egyszeruen gyerek, hanem kívülálló, a gyereknek maradás, az anyai világ melletti voksolás a név szerinti apa vágyai és elvárásai ellenében, ônála szerep és nem véletlen szerencsétlenség muve. Ehhez mitikus fedezetet ad a könyvben az a se ide, se oda nem tartozó föld Német- és Lengyelország között: Kasubia.
      A regény és a nyelve - Szíjgyártó László 1973-as szép fordításában - ma is szól. Mindössze a pléhdobból lett idôközben bádog.

Volker Hage
A címerállat végre megkapta nemesi címét

A bádogdob után mint csodagyereket ünnepelték s mint pornográf írót gyalázták, késõbb mint politikai aktivista és vagány mesemondó pukkasztotta a közvéleményt. Günter Grass, a háború utáni német irodalom nagy elbeszélõje most megkapta a Nobel-díjat

A legújabb, idén nyáron megjelent mû, Az én évszázadom jó kedélyû záróakkordjaként anyját szólaltatja meg az író. „Maga a gyerek is hetven fölött jár és már sok-sok évvel ezelõtt híres ember lett belõle – mondja fiáról a valóságban 1954-ben elhunyt, ám a könyvben új életre keltett hölgy az 1999-es fejezetben –, de nem bírja abbahagyni a firkálgatást.”
Günter Grass neve egy kicsit még híresebb lett szerte a világon. A stockholmi Akadémia a század utolsó pillanatában egy második rendjellel is kitüntette a háború utáni német irodalmat s ezzel régi mulasztást tett jóvá. 1945 után ugyanis Heinrich Böll volt az elsõ német író, aki – 1972-ben – Nobel-díjat kapott, s a világ irodalmi közvéleménye már akkor úgy értékelte, hogy a kitüntetés inkább Grasst illette volna, ezt a nagyobb és újítástól sem idegenkedõ elbeszélõtehetséget.
Már-már számmisztikát gyaníthatunk abban, hogy a Danzigban született író a három kilencest felsorakoztató évben kapta meg a díjat – kilencedikként a német szerzõk sorában, ha ide számítjuk Hermann Hessét és Nelly Sachsot is, akik mindketten Németországból származtak és németül írtak, jóllehet az elõbbi 1946-ban mint svájci, a hazájából elmenekült Sachs pedig 1966-ban mint svéd állampolgár lett Nobel-díjas. Grass mindenesetre a század utolsó kitüntetettje, az lett pontosan negyven évvel A bádogdob, a világsikert hozó regény megjelenése után.
„Esélyes voltam már több mint húsz éve – hangzott a hetvenegy éves Grass egyik elsõ nyilatkozata, miután közölték vele, hogy idén övé lett a
közel kétmillió márkával jutalmazott, világszerte nagy tekintélynek örven-
dõ kitüntetés, és: – a várakozás tartott fiatalon, most hát kezdõdhet az
öregség.”
Egyébként a stockholmi zsüri indoklásában nem emelte ki feltûnõen
A bádogdobot, mint tette hetven évvel ezelõtt a A Buddenbrook-házzal, a szerzõ, Thomas Mann nagy bosszúságára.
A stockholmi méltatás azért persze kellõ nyomatékkal említi az idézett nagyregényt, hiszen azzal kezdõdik, hogy „A bádogdob megjelenésével – 1959-ben – mintha új életet kezdett volna a német irodalom a nyelvi és erkölcsi romlás hosszú évtizedei után”.
Zseniális kezdet volt, annyi szent: az akkor mindössze harmincegy éves szerzõnek olyan regénnyel sikerült debütálnia, amely mindmáig az egyik legelegánsabb nyitólépésnek számít a világirodalomban. A legmagasabb elismerés hangján szól errõl a regényrõl és elsõ jelenetérõl az ifjabb pályatársnõ, az osztrák Elfriede Jelinek is, aki bár a merészebb nyelvi kísérletezõk irányzatához tartozik, mégis külön kiemeli „az ûzött-hajszolt ritmust, azt az új esztétikai minõséget”, melyet a fiatal Grass hozott az irodalomba.
Nem elég, hogy a saját akaratából törpe Oskar Matzerath mindjárt legelsõ szavaival – „Hát igen: egy elmegyógyintézet lakója vagyok” – meglehetõsen öntörvényû elbeszélõként, saját történetének nem a leghitelesebb tanújaként mutatkozik be, az író rögtön az elején szóba hozza, majd félresöpri azokat a modern véleményeket, amelyek már az ötvenes években kétségbe vonták, hogy lehet még egyáltalán regényt írni.
Ma is élvezettel figyeljük, amint Grass, ez a szilajul elszánt kezdõ kiharcolja magának azt a jogot, hogy kora megannyi irodalomelméleti tilalmával dacolva, kedvére mesélgethessen: „Kezdhet az ember egy történetet a közepén is” – hangzik Oskar szájából, valamint: „Azt is ki lehet jelenteni mindjárt az elején, hogy manapság már lehetetlen regényt írni... hogy már nincsenek regényhõsök, mivel nincsenek többé egyéniségek... az ember magányos, minden ember egyformán magányos, anélkül hogy joga volna az egyéni magányosságra: csak egy névtelen, hõsök nélküli ‘magányos tömeg’ alkotórésze.” (Szíjgyártó László fordítása.)
Ám õ, Oskar és Bruno, az ápolója hõsök, „teljesen különbözõ hõsök”.
A törpe ragaszkodik hozzá, hogy idõrendben mesélje el a történetét, s ezért a messzi múltban kezdi, nagyanyjánál, Anna Bronskinál. Aztán mesél Danzigról, a kispolgári gyerekkorról, a hitleri idõkre esõ kamaszkorról, Németország háborús és háború utáni éveirõl.
És elmond néhány szexuális eseményt is – egyébként szinte tartózkodóan, még ha annak idején legendás hírre tett is szert az a bizonyos pezsgõporos elõjáték, mely az aprócska Oskar és a párnás húsú Maria között játszódott le: „Én azonban közelebb voltam Maria köldökéhez, mélyen beledugtam a nyelvem, málnát kerestem és egyre többet és többet találtam... és növesztettem magamnak egy tizenegyedik ujjat.”
Negyven évvel ezelõtt ez épp elég volt ahhoz, hogy kitörjön a botrány s hogy csak úgy záporozzanak a „pornográf” szerzõre a szemrehányások. Bréma városa már a megjelenés évében odaítélte irodalmi díját A bádogdobnak, hanem a zsüri szépen felsült ezzel a határozatával, melyet a szenátus megvétózott – Grass tehát nem kaphatta meg kezdõdõ fényes pályafutásának legelsõ kitüntetését.
A szerzõt a hatvanas évek derekáig kísérte azoknak az önjelölt német erkölcscsõszöknek a fülsiketítõ zenebonája, akik a nép egészséges ítéletét vélték hangoztatni. 1965-ben, amikor Grass átvette a Büchner-díjat, a Szövetségi Köztársaság legrangosabb irodalmi kitüntetését, dühödt tüntetõk várták az utcán, plakátjaikon ezzel a felirattal: „Mire megy 10 000 márka adó – mûvészetre vagy pornográfiára?”
A vád itt még óvatosan, kérdés formájában hangzott el, ám minthogy a sárdobálásnak csak nem akart vége szakadni, a türelmét vesztett író 1967-ben bírósági ítéletben mondatta ki, hogy ne nevezze õt senki többé büntetlenül „pornográf, disznólkodó szennyirodalom szerzõjének és a katolikus egyház sárba rángatójának”, de egyszerûen csak „pornográf szerzõnek” se.
A már akkor is jó üzleti érzékkel megáldott Grass azt az érvet is felhozta a bíróság elõtt, hogy a személyét ért támadások „érezhetõen csökkentik a könyv kelendõségét”. Ez természetesen – és legjobb esetben – csak féligazság volt, hiszen a botrány élénkítõleg hatott az üzletre a Szövetségi Köztársaság zsenge ifjúságában is.
Grass nagyon is élvezte, hogy viták kereszttüzébe került, és hogy elsõ regényének hamarosan megmutatkozó világsikere egykettõre az irodalmi hírnév dicsfényébe vonta õt, a csodagyereket, aki kulturális cégérrel látta el a német földön kibontakozó gazdasági csodát.
Így lett Grass „a köztársaság címerállata” (Horst Krüger), õ volt az a gyûlölt és irigyelt szerzõ, aki a bonni állam egyre magabiztosabban hangoztatott jelmondatát: „Megint vagyunk valakik!” – irodalmilag alábetonozta.
Írónk, akárcsak hõse, Oskar, a Langfuhr nevû danzigi külvárosban, szerény körülmények között nõtt fel. A regénybeli kispolgári miliõ ábrázolásáért sem kellett a szomszédba mennie, s szülei szolgáltatták a mintát Oskar apjához – Mazerath gyarmatáru-kereskedõhöz – s annak kasub feleségéhez, Agneshez. Grass a mai napig vonakodik kapcsolatba hozni saját gyermek- és ifjúkorát a regénnyel – mindig is gyanakvással tekintett azokra az írókra, akik egy az egyben elmesélték életük történetét –, de az évtizedek folyamán készített sok-sok interjúból mégiscsak kiderült egy és más.
1979-ben például így idézte fel egy beszélgetésben danzigi lakáshelyzetüket: „Két szobában laktunk, fürdõszobánk nem volt, csak egy kicsi konyhánk, a vécé kinn a folyosón, négy családnak közösen. Tehát gyerekkoromban soha nem volt külön szobám, ami sokban meghatározta késõbbi életemet.”
Grass járt ugyan gimnáziumba, de az érettségiig nem jutott el, tehát egyetemre sem mehetett – amit késõbb igyekezett nyereségnek tekinteni. „Így megõriztem az érdeklõdésemet, a tudásszomjamat és a tanulásvágyamat – nyilatkozott egyszer. – Mindent, amit tudok, amire a magam ízlése szerinti élethez szükségem van, egyedül szedtem össze magamnak.” A fiatal Grasst azok a viszonyok kárhoztatták autodidaktaságra, amelyek között – a háború felé rohanó Németországban – felnõtt. Az õ generációjához tartozó fiúra azt szabták ki, hogy tízévesen a nácik gyermekszervezetének, tizennégy évesen a Hitlerjugendnek legyen a tagja. Három év múlva, 1944-ben a légelhárítókhoz, majd a harckocsizókhoz osztották be a fiatalembert.
A háborús vereség hatására egy világ omlott össze Grassban. („Apránként, nem egyik napról a másikra.”) Sebesülten esett amerikai fogságba, s amikor tizennyolc évesen szabadon engedték, egy új világba csöppent – azzal a szilárd elhatározással, hogy mûvész lesz.
Egyelõre meg sem fordult a fejében az irodalom. Volt alkalmi munkás parasztgazdaságokban és kálisóbányában, mígnem 1947-ben kõfaragó-tanoncnak állt Düsseldorfban, majd a következõ évben az ottani Képzõmûvészeti Akadémián kezdett grafikát és szobrászatot tanulni. 1953-ban Berlinben folytatta tanulmányait. De mielõtt mint képzõmûvész 1956-ban – immár házas-
emberként – Párizsba ment volna, megjelent az Akzente címû irodalmi folyóiratban elsõ költõi mûve is, egy rádiós verspályázat nyerteseinek alkotásaival együtt. A vers – Álmukból ébredõ liliomok – a szerzõ tettrekész életörömét fejezi ki: „Csak tudná a számot, / a varázsigét, / máris parancsolná: / felhõ, adj esõt!” (N. Kiss Zsuzsa fordítása.)
Elindult hát megkeresni a „varázsigét”, s mint párizsi szobrász talált rá, de már mint egész szóözönre: 1956-ban jelent meg elsõ verseskötete („A széltyúkok elõnyei”), egy év múlva pedig bemutatták elsõ színdarabját Áradás és egy balettjét Szövetmaradékok címmel. De mindez nem volt neki elég: regényt is akart írni okvetlenül.
Grass, visszatekintve, némi mûvészromantikával vette körül azt a nyirkos, szénnel fûtött párizsi pincemûtermet, amelyben A bádogdob kézirata született, ám a regényíró szándékát késõbb sem igyekezett magasztos fénybe vonni: nem, õt nem „a társadalom iránti kötelesség” vagy valami „szent cél” ültette az írógép elé, eszében sem volt, hogy markáns, korszakalkotó mûvel gazdagítsa a háború utáni német irodalmat, vagy hogy „leszámoljon a német bûnökkel”.
Ellenkezõleg: az írás indítéka mindössze annyi volt, hogy „szellemi gyönyörûséget lelt az alkotásban, élvezte a formák változatosságát, s örömmel vetette papírra a valóság ellenpontját, mását”. Így persze az is érthetõ, hogy „természetellenesnek” tûnt fel számára Adorno akkoriban sokat vitatott kijelentése – hogy ugyanis Auschwitz után „barbár tett” verset írni –: „Mintha valaki, aki magát az Atyaistennek képzeli, vette volna a bátorságot, hogy betiltsa a madarak énekét.”
Ám Grass munkásságát és politikai eszmélését mindjobban befolyásolta az a gondolat, hogy „valamennyien Auschwitz generációjának a tagjai vagyunk, ha nem is mint tettesek, de mint a tettesek táborához tartozók” – s ez sugalmazott neki még évtizedekkel késõbb is bizonyos (egyébként erõsen kétségbe vonható) érveket a német újraegyesítés ellen.
Grass egyébként úgy vélte, hogy Adorno tiltását csak az írás fegyverével lehet megcáfolni. S A bádogdob – ha nem is mint vers, hanem mint vaskos regény – éppen azt példázta a világnak, hogy német író igenis tud szépítés nélkül szólni a náci Németországról, s tud egyszersmind a szó öntudatos mestereként írni – szócsöve ezúttal egy félkegyelmû volt, aki meghúzta és törpeségre kárhoztatta magát, csak hogy bátran és vakmerõen fecseghessen. A regény üzenete éppen ebben a – csak látszólag korlátozott – látásmódban rejlett.
A bádogdob – a maga eddig világméretben négymilliós példányszámá-
val – óriási vihart kavart annak idején, s ez a szélvihar adta az elsõ lökést a háború utáni német irodalomnak, ez volt a kezdete, de egyúttal betetõzése is. Páratlan remeklésként csodálhatjuk mind a mai napig, s az marad Grass életmûvében is – ha nem számítjuk 1961-ben írt pompást kisregényét, a Macska és egért. Az író elbeszélõ lendülete vesztett erejébõl már az 1963-as Hundejahre (Kutyaévek) címû regényben is, melyet – mint a danzigi trilógia harmadik darabját – Grass maga mindig sokra tartott. Tény azonban, hogy itt már csak a terjedelem és a szónoki sziporkák özöne kelti az olvasóban az epikus bõség hatását.
És ez a helyzet szinte mindegyik terjedelmes opusával, még ha – némely állításoktól eltérõen – akadtak is a szerzõnek védelmezõi és bámulói a mindenkori kritikusok között. Egyöntetû dicshimnuszt még egyetlen mûve sem váltott ki – még A bádogdob sem, természetesen –, s a kritikusok az évek múlásával egyre jobban fanyalognak. Friedrich Dürrenmatt például minden köntörfalazás nélkül kimondta véleményét az 1977-es regényrõl, A halról: „Például könnyen vonok párhuzamot a Simplicissimus és A bádogdob között, de kétlem, hogy az az alapgondolat, amelyre legutóbbi regénye, vagy akár a Hundejahre épül, megütné ezt a mértéket.”
Oskar Mazerath története után Grass igyekezett levetni elsõ regényének tudatosan naiv elbeszélõmodorát, de egyfajta csipkelõdõ stílust öltött magára helyette: addig kereste azt a vezérmotívumot, amely parttalan csevegését határok közé szorítaná, ötleteit megzabolázná, míg a kutya és a hal után rá nem talált a patkánynõre – neki köszönhetõ az 1986-ban megjelent regény bizarr címe is –, „akivel” a szerzõ az alábbi, roppant idõszerû párbeszédet folytatja. Íme ezt kérdezi a rágcsálótól: „– Mondd, patkánynõ, de most õszintén, nektek, patkányoknak mi a véleményetek a Solidarnoœæról?” Az állat válasza:
„– Ezt az eszmét mi már rég átvettük a gyakorlatba.”
Valahányszor Grass, az elbeszélõ, túl közel merészkedett a jelenhez, prózája szövetén mindig átütött – s nemegyszer erõszakos hasadást okozott rajta – az elméletek, a napi politika szószólójának hangja – akár a túlnépesedésrõl volt szó (Kopfgeburten oder Die Deutschen sterben aus [Normál szülések avagy kihalnak a németek, 1980]), akár a Kalkutta utcáin tapasztalt nyomorról (Zunge zeigen [Nyelvöltés, 1988]), akár egy német–lengyel temetkezési társaság ötletérõl
(Békaszó, 1992), akár a német egységrõl: errõl beszélget ugyanis két hõs – Fontane reinkarnációja és az örök spicli – az Ein weites Feld címû, 1995-ben megjelent regényben. (A cím szó szerinti fordítása: tágas mezõ, átvitt értelemben: „Nehéz kérdés... ne bolygassuk” – ez volt Effi Briest apjának szavajárása, egyben a Fontane-regény utolsó mondata – a ford.)
Talán érthetõ, hogy az 1979-ben, mintegy mellékesen írt, Hans Werner Richter születésnapi ajándékául szánt Das Treffen in Telgte (A telgtei találkozó) számít ma is sokak szemében A bádogdob és a Macska és egér mellett a legsikerültebb Grass-mûnek: a rövid elbeszélés Richternek, a „Gruppe 47” mentorának és vele e háború utáni, igen jelentõs írócsoport találkozóinak állít emléket – mesterien tükröztetve ez újkori összejöveteleket német barokk költõk háromszáz évvel ezelõtti, állítólagos találkozójában, s élvezve „az irodalmi szócsatákat”.
Mindjárt a mû elején megmutatkozott, hogy a mesélõ kedvû Grass megint elemében van: „Egyszer tegnap lesz, ami holnap megtörtént. Nem biztos, hogy most történtek mai történeteink.”
Amikor Grass 1955-ben a Gruppe 47-hez csapódott, esze ágában sem volt, hogy politizáljon, a „politikai elkötelezettség” mint hangsor a fülét sértette, és zavarta az írói munkában. Halálosan untatta az a póz és fontoskodás, amellyel a csoport néhány tagja megjátszotta a nemzet lelkiismeretének ébresztõjét.
Grasst még tíz évvel késõbb, 1966-ban is idegesítette, hogy az amerikai Princetonban tartott csoporttalálkozón egyesek hevesen kikeltek a vietnami háború ellen és bírálták a vendéglátó országot. Irtózott a radikalizmus minden formájától, ami kiderül egy 1968-as Spiegel-körkérdésre – „Elkerülhetetlen-e a forradalom?” – adott nyilatkozatából is: „Újra divat a forradalmi viselet, s a forradalmi jelszavak csordogálását sokan a fiatalság forrásának tartják.”
Akkoriban Grass másoknál tisztábban látta az irodalmi önrombolás veszélyét. Egyes írók hirtelen visszariadtak attól, hogy élvezetesen írjanak, hogy „lukulluszi lakomával kedveskedjenek” olvasóiknak. Grass dacosan szembeszegült a céhen belül jelentkezõ mûvészetellenességgel: „Az az író, aki nem óhajt a szó mûvésze lenni, a saját mûvei iránt bizalmatlan. Pedig a bohócon, aki megtagadja cirkuszát, már nemigen nevet senki.”
Ekkorra már maga is rég beállt a politika porondjára, de mérsékelt szociáldemokrataként, aki reformokat sürget, nem pedig forradalmat vív. 1965-ben elzengte a maga „dicshimnuszát Willyrõl”, s választási szónokként haknizta végig az országot az – õt meglehetõs gyanakvással szemlélõ – SPD szolgálatában.
Megint csak az éles nyelvû Dürrenmatt üzente meg Svájcból az igazságot: „Az eredmény tragikomikus volt: Grass beleszeretett egy pártba, a párt pedig kikosarazta Grasst.” Elnézõbben ír Grassnak ezekrõl az éveirõl Max Frisch a naplójában (Tagbuch 1966–1971): a német kolléga mint „különös tekintélynek örvendõ állampolgár” úgy nyilatkozik a világsajtónak, hogy „makacs támadásai a német önhittség ellen” talán erõsítik a Németországba vetett bizalmat.
Kevésbé ismertek Grassnak azok a kijelentései, amelyeket a hatvanas években tett a kettéosztott Németországgal kapcsolatban: õ, aki már 1961-ben magára vonta az NDK-vezetés haragját azzal, hogy egyértelmûen elítélte a fal felhúzását (ott A bádogdob is csak 1987 után jelenhetett meg), 1967-tõl kezdve nyíltan hirdette valamifajta konföderáció szükségességét, és sürgette „a másik német állam elismerését”. Mert, mint akkoriban hangoztatta, az egység „mindig csak ártott” Németországnak.
Az író mindvégig kérlelhetetlenül hû maradt ehhez a sok éve kimondott véleményéhez, s még 1989 novemberében, pár nappal a fal megnyitása elõtt is attól félt, hogy a Szövetségi Köztársaságban most majd kitör „az újraegyesítési hajcihõ”, az NDK pedig, „ez a kis német állam” esetleg nem éli túl, ha megnyitják a határokat. 1990 októberében így jellemezte a helyzetet: „Adva van egy monstrum, amely nagyhatalom szeretne lenni.”
Bár egy-egy megállapításával olykor melléfogott – lásd például: „falatnyi NDK” –, ez mégsem vette el a kedvét attól, hogy rámutasson a „kontár módra végrehajott egyesítés” hibáira. „Ez az egész nincs Isten áldásával” – jelentette ki 1994-ben egy stúdióbeszélgetés során kollégájának, Martin Walsernak, aki merõben ellentétes véleményt képviselt. A rádióvitát egyébként öt évvel késõbb – most nemrég – folytatták, azzal a tanulságos eredménnyel, hogy a két író, ha lehet, még eltökéltebben védelmezi a maga álláspontját.
És mégis – most minden írókolléga együtt ünnepel Günter Grass-szal, az egy, mogorva Herbert Achternbusch kivételével. („Mit csináljunk – minden vonalon gyõz a középszer!”)
A fiatal berlini köztársaság számára mindenesetre tetszetõs ajándék érkezett Svédországból, még akkor is, ha a zsüri Grassban inkább az akadékoskodó politikust, netán az egyesülés mikéntjének bírálóját tüntette ki. A Nobel-díj szól talán egy kicsit a német irodalomnak is, amit természetesen senki nem képvisel a világban olyan jelentõségteljesen, mint Günter Grass.