Álomhegyező

Miért nem tudjuk J. D. Salingert egyszerűen békén hagyni?

Nemrégiben jelent meg Margaret (Peggy) A. Salinger, a világhírű író leányának memoárja Dream Catcher, azaz Álomhegyező címmel. A könyv egy, az apával folytatott harc jegyében eltelt gyötrelmes élet sötét képét festi le, amely egyben félrehúzza a függönyt a világ előtt és reflektorfénybe von egy különös, zárkózott írót.

A könyvben megvan minden, amit egy "igazi és eredeti" Salinger-féle történettől is elvárnánk. Félszeg jellemek. Egy leheletnyi halál. Egy csipetnyi szex. Egy halom magányosság. És sok-sok furcsaság. Például egy szadista nagybácsi, gyerekekkel teli megtorpedózott hajó, koncentrációs táborokban megölt bécsi barátok, emberrablási fenyegetések.

Egyszer Peggy anyja, Claire annyira kétségbeesett, hogy elhatározta: megöli lányát, s utána öngyilkosságot követ el. Ehelyett inkább elhagyta író férjét. Egy másik alkalommal - meséli Peggy - Claire akkora tüzet okozott a házban, hogy az leégett.

Vagy például a sok utalás Salinger fiatal, ártatlan lányok iránti érdeklődésére. Vagy: nem engedett be látogatókat a házba, saját kislányát, Peggyt sem engedte be dolgozószobájába, fürdőszobájába. Irodáját és hálószobáját szigorúan zárva tartotta, belépni ide is tilos volt. Vagy: erőszak- és haragkitörései és szeretteinek folyamatos ócsárolása. Vagy: a tragikus felismerés, hogy Salinger szeretetteljesebb és odaadóbb kitalált figuráival, mint saját gyerekeivel szemben.

Peggy szerint a tizenéves regényszereplők, képzeletbeli testvérei - nem úgy, mint ő - mind tökéletesek, makulátlanok voltak, mindannak a visszatükröződései, amit apja kedvelt. Ma a 44 éves Peggy Salinger egyáltalán nem olyan, mint egy kislány. Vékony és sokfogú, piros zakót visel piros blúzzal és szürke nadrággal, rubinvörös cipővel. Bal csuklóján arany karóra, amely nem működik. Porcelánkék szeme van és kiugró arccsontja.

Anya, énekesnő és most már elsőkönyves író is. Boston mellett lakik férjével, Larryvel és általános iskolás kisfiával.

- Az életem csodálatosan normális - mondja.

Hát igen. Amennyire normális lehet az élet, ha az ember vezetékneve Salinger. Sok olyan emberrel találkozik - telefonszerelőkkel, repülőjegy-eladókkal -, akik megkérdezik, hogy rokona-e annak az embernek, aki a Zabhegyezőt írta, azt a könyvet, amely megváltoztatta egész életüket.

Nem akar a fiáról vagy az otthonáról beszélni. Szerződött egy őrző-védő céggel, hogy segítsenek távol tartani tőle az esetleg felbukkanó őrülteket. Nem akar beszélni az öccséről, Matthew-ról sem, aki színész és producer Kaliforniában. Apját nem látta és nem is beszélt vele azóta, mióta az megtudta, hogy Peggy elkezdte írni a könyvét.

- Tudtam, hogy dühöngeni fog miatta - mondja. - A mi családunk nem szeret szembenézni a dolgokkal.

Apja, J. D. Salinger tökéletesen süket, de amúgy még mindig jól tartja magát. Peggy szerint igazán rémisztő tud lenni, amikor ordít. Apjától eltérően Peggy sokat jár el otthonról. A Tanglewood kórusban énekel és különböző kórházakban dolgozik önkéntes lelkészként. Már csak egylépésnyire van attól, hogy megszerezze a Harvardon teológiai diplomáját.

- Egy dolgot sajnálok. Azt, hogy a könyv talán nem mutatja meg, mennyire vicces, szeretetteljes és vonzó is tud lenni az apám.

Részben az a gond, mondja, hogy nem idézhet apja leveleiből. Egy szerző, Ian Hamilton korábban megpróbálkozott ezzel, ám az író beperelte. Az ügy eljutott egészen a Legfelső Bíróságig, amely úgy ítélkezett, hogy a levelek annak a tulajdonát képezik, aki írta őket. Peggy Salinger könyvében fényképek azért vannak. Azokat nem az apja készítette.

De miért vagyunk mi olyan kíváncsiak?

Nos tehát: J. D. Salinger írt 1951-ben egy regényt, a Zabhegyezőt, amely a középiskolások félelmeinek-szorongásainak kézikönyve lett, az elszigeteltség, az elidegenedés amerikai himnusza, amelyben a főszereplő, Holden Caulfield egyedül azzal szeretné tölteni napjait, hogy ő legyen a "fogó" és még időben megfogja-elkapja azokat a gyerekeket, akik játék közben a nagy szikla szélére tévednek.

Salinger ezen kívül megírt és kiadott egy sor nagyrészt szomorú hangulatú, de izgalmas novellát az öngyilkosságról és a fájdalomról, ezek a The New Yorkerben jelentek meg. Ám 1965 óta semmit sem publikált.

Valójában Salingernek kifejezett óhaja volt, hogy remeteként éljen New Hampshire dombjai között. A 81 éves ember otthonát harmadik feleségével, Colleennel osztja meg, aki ápolónő és fél évszázaddal fiatalabb az írónál. Az író sokat sétál, különleges, egészséges étrendet tart, és ír rendületlenül, amelyeket azonban csak a halála után lehet kiadni.

Akkor miért nem hagyjuk ezt az embert békén?

Mindannyiunknak megvan rá a maga oka. A professzorok dicsőítik őt a diákoknak, mert a kamaszkor magányosságáról beszél. A Yale-en tanító Harold Bloom professzor azt mondta, hogy a Zabhegyező illeszkedik azoknak a fiataloknak az érzékenységéhez, akik tudatosságot és bizalmatlanságot építenek ki a felnőtt világgal szemben.

Jo Ann Lanouette, aki Washingtonban tanítja a Zabhegyezőt, így fogalmaz:

- Az embert lebilincseli Holden világa és nézőpontja. A könyv a veszteségről szól. Ez a téma sosem avul el. Szülei nem szeretik Holdent, aki pedig nagyon azt szeretné, hogy szeressék. Ez a szeretetre vágyakozás és igény szintén kortalan vágy. Fél átlépni a gyermekkorból a felnőttségbe. A felnőtt létet nagyon ijesztő valaminek látja, amely teli van szexszel és olyan emberekkel, akik mondén dolgokról beszélnek.

Talán mint Peter Pan, Michael Jackson és még sokan mások, Salinger is ragaszkodik a gyermekléthez. Peggy úgy látja, foglyul ejtette apját annak kamaszkora.

Elmezavarodottak is vonzódnak Salinger művéhez. Lehetséges és valódi gyilkosok, mint például Arthur Bremer, Mark David Chapman, John Hinckley és Robert Bardo - mindegyikük híres ember gyilkosa és mindegyiküknél találtak egy példányt a Zabhegyezőből.

Az életrajzírók sem hagyják békén az írót. Például azért, mert sok pénzt lehet szerezni a mohón kíváncsi közönség révén. Paul Alexander, a Salinger című könyv szerzője azt feltételezi, hogy Salinger "azáltal biztosította, hogy híres maradjon, hogy félrevonult a világtól. Röviden, akár előre kieszelte, akár nem, Salinger éppen azzal maradt a közönség szeme előtt, hogy visszavonult."

És most előáll Peggy egy könyvvel, amely nem kevésbé bizarrnak ábrázolja apját és családját. A könyv sokat elmond Salingerről. De talán mégsem eleget: végül is Peggy csak 12 éves koráig élt apjával együtt, akkor aztán felpakolták és egy bentlakásos iskolába küldték. De amikor titokzatos ikonokról, generációk példaképéről van szó, bármilyen adatra vevők vagyunk.

Lánya könyvéből megismerhetjük kisgyermekként a későbbi "nagy írót": egy zsidó üzletember apa és egy ír katolikus anya fia az Upper West Side-on, egy katonai iskola növendéke, majd katona. A II. világháborúban a kémelhárításnál szolgált. Látott nehéz csatákat. Részt vett egy koncentrációs tábor felszabadításában, ám mivel nem beszél a lányával, Peggy nem kérdezhette meg tőle a tábor nevét.

Letartóztatott egy Sylvia nevű náci párttagot. Később feleségül vette. "Sylvia ugyanannyira gyűlölte a zsidókat, mint amennyire apa gyűlölte a nácikat" - írja Peggy, aki úgy hiszi, apja elvárná tőle, hogy egy különleges törvény szerint éljen: "Ne csinálj semmit, ha az nem tökéletes, ne hagyd magad elrontani, ne legyél nő és ne nőj fel."

Peggynek 44 évébe, számtalan terápiás órába és ebbe a memoárkötetébe került, mire végre nyugvópontra jutott.

Az egész könyvben, ahogy életében is, Peggy apja műveihez fordul válaszokért. "Apám korai munkásságában olyan céltalan fiatalemberekkel foglalkozik, akik egy gyermek tisztaságában keresnek lelki kikötőt." A hangsúly a tisztaságon van.

Az író lánya gyakran hivatkozik apja regényére és novelláira. Némelyik szereplőben magát látja. Másokban apját és anyját.

Salinger számára az egyetlen fajta barát, akire szert lehet tenni az életben az, akit jiddisül landsmannak, magyarul "földi"-nek nevezhetnénk. Egy olyan emigráns, aki európai szülővárosához kötődik. "A landsmanok keresése egyre inkább két dimenzióban folyt: egyrészt a képzeletbeli Glass család felé, másrészt valóságos levelezőtársak felé irányult, akikkel valóban levelezett. Ez egészen addig tartott, amíg nem találkozott velük személyesen, ekkor a háromdimenziós hús-vér jelenlétük egy klasszikus tragédia kibontakozásának az elkerülhetetlenségével hintette el minden esetben a kapcsolat megszűnésének magvait - írja Peggy. - Apám sokszor mondta el nekem ugyanazt a dolgot, nevezetesen, hogy azok az emberek, akiket igazán tisztel, már mind halottak."

Harmincegy éves korában Salinger beleszeretett egy 16 éves, Claire Douglas nevű lányba. Néhány évvel később költözött cornishi házába, oda, ahol most is él. Claire, aki akkor a Radcliffe-re járt, hosszú hétvégeket töltött ott vele. Salinger megpróbálta vele abbahagyatni a főiskolát és rávenni a házasságra. Amikor Claire ezt megtagadta, Salinger eltűnt. Claire nem volt stabil egyéniség. Amikor Salinger elment, összeomlott. Kórházba került. Később Claire belemenekült egy másik házasságba, de ez csak rövid ideig tartott. Amikor aztán Salinger visszatért az életébe, megpróbálta boldoggá tenni, amennyire csak tudta. "Apád volt az egész világ - magyarázta Claire lányának, Peggynek -, mindaz, amit mondott, írt, gondolt."

Közvetlenül diploma előtt hagyta ott Claire a főiskolát és összeházasodtak. Salinger azóta is zsörtölődik, mondván, hogy soha nem bocsátotta meg barátainak, hogy nem emelték fel a szavukat, és hagyták, hogy egy ilyen nyilvánvaló hibát kövessen el. A házasság válással végződött az 1960-as évek közepén.

Az évek során Salinger különféle szellemi irányzatoknak hódolt be, beleértve a szcientológiát és a jógát. 1954-ben ő és Claire Washingtonba utaztak, hogy Swami Premananda lábainál ülhessenek. A vonaton hazafelé meséli Claire Peggynek a könyvben: "Jerry és én szeretkeztünk a hálókocsiban. Olyan szép volt... nem szeretkeztünk olyan gyakran, a test gonosznak számított. (...) Biztos vagyok benne, hogy aznap éjjel lettem veled állapotos."

Megismerjük a könyvből magát Peggyt is. Sokszor intimebb részletességgel, mint akarnánk. Például, hogy hisz a földi léten túli dolgokban. Egyszer látott egy házitündért. "Akkora volt, mint a kezem, és úgy nézett ki, mint egy balerina a rivaldafényben." Intő jeleket fedezett fel a tűzben és egy barát öngyilkossági kísérletében. "Azok a gyerekek, akik pszichotikus környezetben nőnek fel, különösen jó vevőantennákat alakítanak ki magukban. Különben nem alakulnának ki különleges tulajdonságaik."

Peggy 1955-ben született, abban az évben, amikor a Franny és a Magasabbra a tetőt, ácsok megjelent a The New Yorkerben. Salinger Phoebe-nek akarta őt elnevezni, ahogyan Holden Caulfield a kishúgát hívta. Claire azonban ragaszkodott hozzá, hogy Margaret Ann legyen a neve.

Peggy keményen dolgozó riporter is tud lenni. Sokat megtudhatunk a kor világáról is.

- Kiderítettem, hogy az, ami a Salingereknél tapasztalható volt, a vallás gyakorlásának szinte a teljes hiánya, nem volt kivételes jelenség. 1929-ben a New York-i zsidó ifjúság mintegy 80 százaléka egyáltalán nem részesült vallási képzésben.

Felhasznál más könyveket, de még a családi adóbevallásokat is a múlt rekonstrukciójához. Szívében történész, mondja magáról.

Anyja, Claire elmondta neki, hogy amint terhes lett Peggyvel, az író férj vonzódása irtózássá alakult. Claire szabályos rab lett a saját otthonában. Terhessége negyedik hónapjától látogató nem jöhetett a házba.

A házaspár érdeklődési köre egyébként is elég korlátozott volt. Salinger nem szeret kertészkedni. Céltalannak tartja a virágokat és a művészeteket is. Zenét alig hallgatott életében, leszámítva némi dzsesszt és esetenként egy-egy lemezt. Ha zene hallatszott a házban, az a saját zenéje volt: énekelt, fütyült. Ha művészet került a házba, az az ő írói művészete volt.

- Olyan volt, mint egy vallási vezető - mondja Peggy. - Van valami szörnyű az olyan emberi lényekben, akik istenek szeretnének lenni.

Peggynek csak anyja mesélt és olvasott, Salinger nem. "Isten legyen irgalmas hozzád, ha netalán valami olyan könyvet olvastál, amelyet ő nem tartott jónak." Apjuk történeteket talált ki a gyerekeknek és moziba vitte őket. Hitchcockot és hollywoodi musicaleket néztek. Salinger kedvence a Gigi volt.

Salinger vonzódását a tizenéves lányokhoz Peggy rögeszmésnek nevezi. A könyvben visszaemlékezik a 18 éves Joyce Maynarddal való találkozásra, akivel Salinger 1972-ben ismerkedett meg és kezdett randevúzgatni. Az író ekkor 53 éves volt. 1998-ban Maynard könyvet adott ki románcukról Otthon a világban címmel. Peggy nagyjából egykorú volt vele, de szerinte Maynard úgy festett, mint egy 12 éves lány. "Az esetleges mostohaanya szerepében itt volt egy a különös kishúgok fajtájából. Olyan furcsa volt. Amikor kiöltözött, kislányos mokaszint, talppántos nadrágot és ilyesmiket viselt."

- A nők statiszták apám életében, annak a kivetülései, amit ő lát, látni akar - állítja Peggy. Maynarddal kapcsolatban csak annyit mond, hogy sokat megtudott apjáról Maynard könyvét olvasva. Maynard és Claire története tulajdonképpen egyforma. Claire ma pszichológus Kaliforniában. Salinger jelenlegi felesége, Colleen "még nem írta meg a sokadik memoárt - mondja Peggy. - Hál' istennek."

Amióta Peggy elhatározta a könyv megírását, egyáltalán nem beszélt az apjával. Ennek két éve. Pontosan miért is kezdte írni ezt a könyvet? A világ legvisszavonultabb édesapájának a lánya miért határozta el, hogy "megtámadja" ezt a fajta magánéletet?

- Egyszerűen már nem játszom többé a régi szabályok szerint - fogalmaz gondosan Peggy. - Tökéletesen tiszteletben tartom és támogatom a magánéletet. Az egészségtelen titokzatoskodást azonban nem.

Linton Weeks (The Washington Post/ Europress)