György Péter

Magyar Médiamítoszok

- amelyekben nem hiszek -

"A közszolgálati és kereskedelmi televíziózás két elkülönült világ, kapcsolat nélküli univerzum". Mindenekelôtt ez lenne az a gyakorlatilag konszenzuálissá lett mítosz, illetve funkcionális közhely, amelyet szeretnék megvizsgálni, és azt javasolni az olvasónak, hogy többé ne higgyen abban: ugyanis a médiavilágban tapasztalható összes többi rossz igen nagy mértékben ennek a tételnek az érvényességén alapszik. Ez a tétel, amelyet gyakran hangoztatnak mindazok, akik nem csupán fogyasztják a médiumok termékeit, ellenben elô is állítják, illetve szabályozzák azokat, valamint írnak mindazokról, azaz akármint is, de a médiaiparból (is) élnek, nos, a médiavilág - kicsit sarkosan megfogalmazva - úgy szól, hogy eltérô normák érvényesek a kétféle televíziózásra. Az eltérô gazdasági alapok, illetve tulajdonviszonyok különbségei determinálják a végterméket, és ezt vagy azt a terméket aszerint kell nézni, hogy az ennek vagy annak a determinációnak az eredményeként lett olyan, amilyen. Tagadhatatlan, hogy léteznek genealógiai és szociológiai különbségek, nyilvánvaló az is, hogy a Pénzzel olyan szorosan összefonódott médium esetében, mint a televíziózás igen sok mindent megmagyaráz a források milyensége: tény, hogy más elvárásai vannak a multinacionális befektetôknek, mint a mindenkori magyar államnak. A mítosz lényege szerint minden, ami jelenleg van, azért szükségszerû, mert a kereskedelmi televíziózásra immár más, a globális kapitalizmus szabályai érvényesek, azaz azon nem lehet, értelmetlen számonkérni annak logikájától idegen normák betartását, pontosabban a be nem tartását.
      Csakhogy a nézôk, másként a fogyasztók, valamint az állampolgárok, végül, de nem utolsósorban a Köztársaság, errôl mit sem tud. A televíziózás - ami a gyakorlati felhasználókat, azaz a fentieket illeti - egységes rendszer, az egyetlen magyar társadalmi nyilvánosság szerkezetének egyik alapvetô fontosságú eleme. Amikor azt állítom, hogy nincs két nyilvánosság, akkor kétségbevonom a médiavilág szereplôinek argumentumát: ugyanis egy dolog átélni azt, hogy valaki a kereskedelmi televíziózásban tevékenykedik, és annak szép új világa nyomasztja, illetve, hogy az állami nyomásgyakorlás új változataitól lesz épp depressziós. Sajnálatosan mindez a szereplôk, az alkotók és tulajdonosok belügye csupán. A médiatörvény - minden jó és rossz oka - e tekintetben igencsak kétértelmû. Egyrészt nem tud arról, hogy két médiavilág lenne: a szabályozó hatóságok, a HIF, az ORTT ugyanazt az egy világot írják le és próbálják determinálni, több-kevesebb sikerrel. Másrészt abban a pillanatban, amikor az alapító atyák úgy döntöttek, hogy bizonyos típusú mûsorokat "közszolgálatinak" tekintenek, azaz eleve profitképtelennek, feltehetôen a veszteségek forrásának, azaz olyannak, amelynek gyártására eleve kötelezni kell az új tulajdonosokat - nos, amikor ezt a helyzetet a törvény, mintegy maga elé képzelte, és annak megfelelôen szabályozta, akkor született meg a médiavilág mitikus precedense. A politikai osztály egykori félelme és normatív víziója - természetesen és érthetôen - a híradókra vonatkozott. A politikusok számára a plurális médiarendszer semmi egyebet nem jelentett, mint a hírversenyt, ami a dolog kulturális oldalát illeti, annak percepciójára a politikai osztály nem volt különösképp receptív. Holott - mint azt látjuk ma is - a hírverseny nem pusztán és elsôsorban a törvényi elôírások miatt zajlik, hanem azért, mert a két kereskedelmi csatorna jelenlegi identitása és versenyhelyzete épp a program egészének felépítése, azt mintegy ki is követeli. Arról meg nem szólhat egy törvény, hogy egy híradó milyen. Másrészt ez a distinkció mintegy felkínálta azt a paranoiát, amelyet ma látunk: mely szerint ilyen vagy olyan kulturális norma érvényességét mondjuk 20 és 23 óra között ugyanaz a csatorna nem is kell, hogy magára nézvést kötelezônek tartsa, amely aztán 23 órakor (indulnak a közszolgálati percek, vagy mi is) hirtelen megtért bárányként viselkedik.
      Holott a helyzet másként van. Ha közszolgálaton nem az értelmiségi absztrakcióit értjük, hanem a közösség, a köztársaság kulturális identitásának létéhez szükséges folyamatos jelenidô, másként a mai nap emlékezetének elôállítását, akkor a kereskedelmi televíziók adandó alkalommal sokkal többet tesznek a közszolgálatért, mint a törvény, vagy a maguk a médiaiparban érdekelt felek hinnék. Ugyanis a televíziók minden olyan pillanatukban, amikor a nézettségi indexük magas, akkor - ha akarják, ha nem - épp igen aktívan befolyásolják a köztársaság kulturális formáit, alakítják ismeretelméleti játékszabályait, megszülik etikai normáit, újradefiniálják az emberi méltóság aktuálisan érvényes gyakorlatát. Leginkább olyankor érdektelen, hogy egy kereskedelmi televízió mit gondol a közszolgálatról, amikor épp a törvény szerint annak hódol. Este 11 után alacsony nézettségi indexek között ismeretet terjeszt, lehetôleg igen olcsón.
      A helyzet jelenleg tehát úgy áll, hogy aki a közszolgálati televíziózással összefüggésbe hozott különféle értékek érvényesülését kívánja nyomonkövetni a mai magyar televíziózás viszonyai között, akkor nem csapja be magát, ha tekintetét a nézettségi index elsô 10 helyére veti. És analízisében megvizsgálja például a melodramatikus latin-amerikai sorozatok elsöprô sikerének okát: amelyek épp most alakítják millió és millió magyar állampolgár jövôképét. Miért is épp a melodráma? Mit jelentenek a bûn és erkölcsi megtisztulás eme kultikus sorozatai a kapitalizmus elviselése, illetve az integráció szempontjából stb. Ezek a releváns kérdések, ha a közszolgálatról van szó.
      Kénytelen vagyok itt megemlíteni, hogy a nézettségi index, nem mint a közszolgálat érvényesülését mutató szemlélet eredménye, hogy a mára feltétlen a legkulturáltabb és -civilizáltabb televízió, a Duna TV például szinte illegalitásban folytatja tevékenységét. Humánértelmiségiek ritkán folytathatnak ilyen megrendítô kísérletet egy médiummal - ilyen sok elméleti eredménnyel és ilyen lenyûgözôen hatástalanul.
      Én tehát - az e tekintetben uralkodó közfelfogással szemben - úgy vélem, hogy egységes médiarendszer van, és nem sok kártékonyabb és értelmetlenebb filozófiai-törvénykezési gyakorlatot ismerek, mint az egyazon törvény által teremtett helyzetet. A kereskedelmi és közszolgálati funkciók és tévék: sziámi ikrek, akiknek elválasztását igen kockázatos mûtétnek vélném. A kártékonyság a nézettségi index elméleti figyelmen kívül hagyásából ered. Holott a gyakorlatban az a hatalom. A szabályozás sem véletlenül érdeklôdik jobban a fômûsoridô után a 20-23 óra közötti szédelgés eredményei összemérhetetlenek a kései órán történô eseményekkel: mely periódusban egyébként az értelmiség elfoglalhatja jól megérdemelt helyét a médiarendszerben, és beszélhet kicsit - leginkább a médiavilág szereplôi szólnak egymáshoz, illetve nézik egymást.
      A következmények listáján talán, elsô helyen szerepelhet a kuriozitás kérdése. A mai televíziózás nemegyszer hasonlatos a múzeumok korai korszakának, a "Kuriozitatenkabinet" világának állapotához. Ezekben a reneszánsz fôúri gyûjteményekben egykor a nyilvánosságtól elzárva összehordták a távoli világok megannyi csodáját: a "mesés Kelet" és a "varázslatos Indiák" ismeretlen civilizációjából kiragadott tárgyak álltak itt együtt az európai kultúra érthetetlen, magyarázatot követelô extrém eseteinek dokumentumaival. A "Guiness" rekordkönyvek eredetét lelhetjük fel e gyûjteményekben: a "leg" ilyenebb és olyanabb dolgok és tettek dokumentumai tartoznak még csodák palotáinak gyûjteményeibe. A mai európai - és ennek megfelelôen a magyar - televíziózás némiképp megörökölte és újraértelmezte a Kuriózumok iránti olthatatlan érdeklôdést. A bûnözôk nyilvános vallatása, a csodálatos menekülések látványa, a katasztrófák és szerencsétlenségek szemlélése, a deformált, torz adottságú emberi lények mutogatása - mind idetartozik. Szemben a reneszánsz palotákkal: a mai kuriózumok mindenki számára láthatóak, s ami még fontosabb: ezúttal már nem a távoli világok extremitásáról van szó, hanem a saját társadalmunk "árnyoldalainak" kuriózummá változtatásáról. Szerte a világon ott láthatóak minden este a nyavalyatörôsök, a túl nagy vagy túl kicsiny testrészekkel megáldottak-megvertek, a kitaszítottak és megalázottak, halálos betegek és feltámadottak, Bosch és Breughel képeinek aktuális változatai. Mindezek a dokumentumok az átlag dicséretét zengik: a kuriózumok villogó fényében a közönség újra örömmel szemlélheti saját eseménytelen életét: amelyben ugyan nincsenek különösebb látványosságok, de amely valamiként mégiscsak - némán és csendben - leélhetô. A tömegek hallgatnak a mélyben: és estérôl estére végignézik a nyomort és a csillogást, a betegségeket és a rémségeket, a csodát és az iszonyt: amelyekbôl hol részesedni vágynak, hol örülnek, hogy megúszták a veszedelmet.
      Tisztában vagyok azzal, hogy mindez nem magyar jelenség, amint azzal is, hogy mindazok a mûsorok, amelyek a magyar közönséget derítik fel, leginkább ügyesebb-ügyetlenebb változatai, klónjai különféle, elsôsorban német rémségeknek. Nem hinném, hogy mindezt épp itt a magyar Alföldön lehetne és kellene megállítani: nincs olyan szabályozás, amely erre képes lehetne - ugyanis az államszocializmus kellett ahhoz, hogy a rémségek boltjai (részben) zárva maradjanak a magyarok elôtt. Nem is errôl van szó. Itt a stílus és a modor a kérdés: s ezen lehet változtatni. Azért a televíziót is emberek csinálják, a mégoly sikeres és politikamentes yuppiek legyenek is, akiknek tevékenységét az általuk keltett hatás iránti tökéletes közöny jellemzi. A mai magyar televíziózás e tekintetben két szélsôséget kedvel. Egyrészt jelen van a dokumentum-melodráma, amelyet gyakran riportnak hívnak. Ezekben a filmekben a riporterek a szó szoros értelmében alig tudnak beszélni a meghatódottságtól, annyira sajnálják a szegényeket, betegeket, a föld összes söpredékét, ami már égbekiáltó. Ôk azok a televíziósok, akik kijöttek az egyetemekrôl és a szalonokból, s amikor a valóság kissé érdesebb, mint azt hitték, akkor, komoly felindultságukat szolidaritásnak képzelvén, lelki ömlengéseiket megosztják a nézôkkel. Ám ennek a fajta álszociográfiai sajnálatpolitikának legalább van tudomása a szociális lelkiismeretrôl, még ha létrehozói olykor kissé félre is értik a dolgukat. Azaz: a melodramatikus álriportok ugyan ízléstelenek, de nem megalázóak.
      Az extremitások mutogatása iránti boldog elkötelezettséget mutató másik véglet a yuppie diadala. Itt aztán szó nincs semmiféle meghatódásról: a kuriozitás itt önnön fényében ragyog és fürdik: íme, egy iszonyú seb, íme az ember, akinek négy feje és hat füle van. Ezek a fiatalemberek vásári kikiáltók lettek, semmi egyebek, bár ha valaki nem hallott sem lelkiismeretrôl, sem részvétrôl, az érdemnek mégsem minôsíthetô. A részvéttelenségnek semmi köze az objektivitáshoz, a rémségek mutogatásának a tájékoztatáshoz. A kurióziummá tett másság és szegénység semmi egyéb, mint a voyeurizmus iparosított legitimációja.
      A végeredmény mindkét esetben azonos. A mai magyar társadalom sikertelen, illetve be nem illeszkedett része újra és újra a kuriózumok között találhatja magát. A sajnálkozáspolitika és az önelégülten undok közöny egyaránt a televíziózás küldetését kezdi ki. Nevezetesen, a posztgutenbergi korszakban elsôsorban ez a médium felel a társadalmi integráció mediális reprezentációjáért. A részvét és a felelôsség nem lehet független a médiumoktól, a szegénységgel és elesettséggel kapcsolatban ebben a hazában nem tudomásul venni Nagy Lajos, Szabó Zoltán, Illyés Gyula nyelvét és modorát, illetve mit sem hallani Orwellrôl vagy épp Simone Weilrôl, továbbá oda sem nézni arra a televíziózásra, ami például a BBC-ben zajlik: nos, mindezt lehet, csak épp nem illô.
      Ugyancsak sajátos elképzelésnek tekinthetjük a mai magyar televíziózás egyik tényleg demokráciaellenes normáját: a "kijáró, ügyintézô" tévé létét. A "ügyintézô" tévézés a szocializmus egyik legkínosabb következménye: a demokratikus intézmények hiányában nem pusztán virágzott a nyilvánossággal való visszaélés kultúrája, ellenben még etikusnak is volt tekinthetô, illetve kultusza volt az ilyesfajta mûsoroknak. Nagy tévés személyiségek voltak egykor, akik újra és újra a képernyôt használták fel és ki: nemes célok érdekében a nyomorult valósággal szemben. Sorra megleckéztették az ostoba államhivatalnokot és "igazságot" szolgáltattak. A kórháznak mégis lett új mûtôje, a falunak bekötôútja stb. A "tévé" csodát tett. E szempontból a csúcsot az MTV egykori nemeslelkû és bátor elnöke tartotta, aki egy alkalommal egyenes adásban szólította fel a parlamentet, hogy az ne késlekedjen a Szabadság térnek járó juttatásokhoz szükséges intézkedések meghozatalával.
      Manapság mindez kissé torzabb és silányabb formákban, de változatlan erôvel van jelen - holott nem kellene. A dolgok normális menete szerint a televízió nem a közintézmények helyett kell, hogy eljárjon, hanem azok rossz mûködésére kell, hogy rámutasson: azaz a médiumok mégiscsak közvetítenek és nem teremtenek elsôsorban, legalábbis ha nem zárt társadalmakról, hanem demokráciákról van szó. Ehhez képest 1999-ben még mindig normát teremthet a Nap TV, amely semmi egyéb, mint ennek a késôszocialista álnyilvánosságnak a torz formája. Lehetne persze megértônek lenni: mondván, miért épp a médiavilágnak, illetve a politikai elitnek ne lenne saját televíziója, és a Nap TV tényleg semmi más, mint az agora, ahol mindenki összevissza beszélhet, s beszél is. Itt aztán nincsenek se szokások, se formák. A maga módján ez a tévé sem egyéb, mint a Kuriózumok gyûjteménye: kiismerhetetlen, hogy mikor mi lesz "ügy", mit kap fel és mit dob el a Nap TV. Az a televízió, ahol mindenki beszélhet, senkié, legkevésbé a demokráciáé. Az a tévé, amelyben Mónus Áron hosszan "érvelhet", nem agora, hanem Hyde Park corner. A Nap TV vitái nem a demokrácia érvelô, nyilvánosságot teremtô iskolái, hanem a hecckampányok locsogásai, amelyek csak a nézettségi index fenntartását segítik, semmi egyebet. Csakhogy mindez semmi egyéb, mint a politikai osztály önérdekének és alkalmankénti cinizmusának bizonyítéka, annak, hogy a "közszereplôk" gyakran fontosabbnak tartják önnön mondandójuk médiabeli "nyomatását", mintsem hogy figyeljenek arra, hol és milyen áron beszélhetnek. Ha a mai magyar politikai elit meg akar szabadulni a civilizálatlan késôszocializmus médiakultúráját reprezentáló álnyilvánosságtól, a cirkusztól, akkor jobban teszi, ha létével nem támogatja annak fennmaradását. (Más kérdés, hogy mindettôl függetlenül a Náp TV tulajdonosa tagadhatatlanul roppant tehetséges és személyében nyilván tisztességes ember. Csak épp nem ad különösen sokat a médiakultúrára.)
      Végezetül hátravan a törvény áldozata: az MTV, amely teoretikusan a mai magyar médiarendszer zászlóshajója - kellene, hogy legyen. Felteszem, az olvasó is tudja: több kötetet meg lehetne tölteni annak a végtelenül lehangoló történetnek a fejezeteivel, amelyek ennek az intézménynek a hanyatlását tartalmazzák. Mára a helyzet - szerintem - azt követelné, hogy az MTV-rôl való gondolkozás és gondoskodás egyaránt kiszabaduljon a médiatörvény teremtette lehetetlen helyzetbôl, amelyet a napi politikai háborúk, az aktuális érdekek követelte bozótharc jellemez. Egész nyersen: az MTV, az, amelynek lennie kellene, sokkal fontosabb intézménye a Köztársaságnak, mintsem megengedhetô lenne a hanyatlás ily nemtelen és hosszan tartó folyamata.
      Az MTV-nek bizony "BBC-vé" kellene válnia: azaz önmagává. Anyagilag független, a reklámtortából való részesedés - ó, mily nemes mítosz ez is - nemtelen küzdelmétôl javarészt megóvott nemzeti intézménynek, amely azért hajt a nézettségért, hogy megfeleljen küldetésének. S ha már pénzrôl van szó: ez a legkínosabb mítoszok és mindenki által elfogadott közhelyek egyike. Nevezetesen, hogy az MTV milyen pokoli drága, illetve, mily sok-sok pénz lenne kinyerhetô belôle így is. De hát mindez tévedés.
      A XXI. századnak megfelelô MTV, amely egyszerre képes a globális és lokális jelenlétre, amelynek megvannak a regionális szintjei, s amely tud arról, hogy mit jelent a technológiai konvergencia: azaz az internet és a digitális televíziózás új forradalma, nos, egy ilyen intézmény a demokrácia egyik szükséges, de nem elégséges intézménye. Attól, hogy a média túljut mai állapotán, még nem lesz teljes a demokrácia. Enélkül azonban hiába minden igyekezet. A nyilvánosságért, a kulturális identitás, a nemzeti önazonosság kifejezhetôségéért fizetendô ár sokkal kisebb, mint ami ezek hiányából következik. A média önmagában semmit sem jelent - de mindent megváltoztathat.